Heti szakasz november 12.-én

LEKH-LEKHÁ

 

Ábrahám történetét kezdjük olvasni ezen a héten. A zsidóság első ősapja a mai Irak északi területén elhelyezkedett kaszdeus Úr városából indult útnak, majd rokonaival egy ideig a mai Irak és Szíria határvidékén levő fontos (de még fel nem tárt) ókori városban, Harránba települt. Itt kapja meg Isten parancsát: „Menj el országodból, szülőföldedről, atyád házából abba az országba, amelyet majd mutatok neked” (Mózes I. könyve, 12. fejezet 1. vers).

Figyeljük meg ennek a mondat felépítését, sajátos szerkezetét! Három konkrét helyet sorol fel az Írás (ország, szülőföld, apai ház), ezután egyetlen, bizonytalan hely következik („majd megmutatom neked”), amelyért Ábrahámnak el kell hagynia szinte mindent, ami számára fontos lehet: hazáját, otthonát és családját. Mi, persze, jól tudjuk, hogy ez az ország nem más, mint Kánaán, az ígéret földje, ő azonban ezt nem sejthette, mégis azonnal vállalta küldetését, maradéktalanul teljesítve Isten parancsát.

Ha először olvassuk ezt a bibliai verset, nyilván úgy érezzük, a három helymeghatározással Isten egyre szűkíti a kört, egyre kisebb terület elhagyásáról beszél. Holott a szent szöveg valójában fokozást tartalmaz! Nem könnyű az embernek eltávoznia a hazájából, még nehezebb szakítania a szűkebb pátriával, ám a legfájóbb, Ábrahám számára, kétségtelenül a szülői ház elhagyása lehetett. Ő mégis teljesítette ezt a bizonytalan remény jegyében.

Ezek után olvassuk el a második mondatot, amely Ábrahám jutalmáról szól, és figyeljük meg, hogy szerkezete pontosan követi az imént tárgyalt első vers felépítését. „S Én nagy néppé teszlek, megáldalak, és naggyá teszem a nevedet, hogy magad (is) áldássá légy” (uo., 2. vers). Három konkrét ígéret és egy nem könnyen érthető, de nagy jelentőségű áldás. Vajon e háromnál is érvényesül a fokozás elve, mit is jelent konkrétan, Ábrahám esetében, a három fenti ígéret?

Az első ígéret („nagy néppé teszlek”) azért volt alapvetően fontos Ábrahám számára, mert idős kora ellenére sem volt gyermeke, s már-már azt hitte, nem is lesz utóda: „Gyermektelenül élek, s házam birtokosa (szolgám,) a damaszkuszi Eliezer lesz” (15. fejezet 2. vers). Isten (ígéretének megfelelően, többször is) megnyugtatja Ábrahámot, nem csupán fia születik majd, de „nagy néppé teszlek”.

A második ígéret („megáldalak”) arra vonatkozik, hogy gyermekeiben áldást lel majd, s hogy megéri unokái születését. A zsidó hagyomány szerint ugyanis ez a legnagyobb áldás. Sőt, ha utánaszámolunk a bibliai történetnek, nemcsak unokái, hanem dédunokái születését is megérte: A Biblia szerint József tíz éves volt már, amikor Ábrahám megtért az öröklét honába.

S most lássuk, miről szól a harmadik ígéret: „naggyá teszem a neved”? Az ember neve akkor válik valóban naggyá, ha halála után is (szeretettel és tisztelettel) emlegetik, ha nem felejtik el emlékezetét. Az első ősapa emléke pedig mindmáig él, az ő népe és egyistenhívő vallása révén.

Végül megkérdezhetjük: hogyan vált maga Ábrahám is áldássá, ahogyan azt a Mindenható ígérte? Nyilvánvalóan, az egyistenhit által, ahogyan népét (utódait) és példája nyomán az egész világot a tiszta erkölcsre, az áldásos, hívő életre megtanította. Nem véletlen, hogy Izrael népe nem „Mózes Istenéhez” (a törvény Urához) imádkozik, hanem az ősapák, s mindenekelőtt „Ábrahám Istenéhez” fohászkodik. S erről szól a most tárgyalt két mondat, szállóigévé lett folytatása: „Megáldom, akik téged áldanak, s megátkozom, aki téged átkoz, és áldottak legyenek általad a föld összes nemzetségei” (3. vers).

Befejezésül még egy fontos megjegyzés. A héber eredetiben az áldók többes számban (a rag előtt jod betűvel), az átkozó egyes számban (jod nélkül) áll, holott ezt a legtöbb fordító észre sem szokta venni. A Szentírásban azonban egyetlen betű sem fölösleges! Ennek oka sem véletlen, a többes számnak üzenete van: Izrael áldói mindig többen lesznek, mint azok, akik átkozzák őt…

Raj Tamás

---