Ünnepünk héber neve magyarul annyit tesz: elkerülés. A tizedik csapás (az elsőszülöttek halála), amely az elnyomó Egyiptom népét sújtotta, őseink házait elkerülte. Ennek emlékére tartották régen az ünnepet megelőző napon az elsőszülöttek böjtjét. Később azonban úgy vélték, s ma is ezt gyakoroljuk, a hálaadást nem böjtöléssel kell kifejeznünk, hanem örömteli lakomával. Ez annál inkább indokolt, mert a régi talmudi főiskolákon ilyenkor, az ünnep előtti reggelen fejezték be a téli szemesztert. Másrészt – s ez itt a lényeg – az „elkerülés” arra is emlékeztet, hogy őseink a peszah ünnepén szabadultak meg az egyiptomi rabságból, vagy ahogyan a Biblia mondja: „a szolgaság házából”.

A szabadság ünnepét tavasszal üljük, Izrael országában ilyenkor legvirágzóbb a természet. Utána már a meleg, a száraz idő következik. Az ünnep szombatján ezért a harmatért (héberül: tál) szól az imádság, mert egészen az ősz végéig ez az egyetlen csapadék, amely éjszakánként új életre kelti a Szentföld növényvilágát. A harmat-ima gyönyörű, ősi dallama mindmáig a zsinagóga egyik legszebb éneke, a kántorok kedvence. Ettől a naptól kezdve a tél beálltáig két külön szót iktatunk az imakönyvbe: vtén brakhá – adj áldást, bízva abban, hogy a Mindenható áldást nyújt népének a termés begyűjtésekor.

Hajdan, az ókori Izraelben ugyanis az ünnep másnapján kezdődött az aratás. Őseink ismerték a búzát is, a kenyér azonban jobbára árpából készült. Új kenyeret csak az aratás befejeztével, savuotkor, a hetek ünnepén ettek. Időközben számolták a napokat, a heteket. Naponta egy-egy kalászt félretettek, s ha hét kalász összegyűlt, kévébe (héberül: ómer) fonták azokat. Innen ered a mai ómer-számlálás. Amikor (49 nap múltán) a hét kéve egybegyűlt, a következő (az ötvenedik) napon tartották az új kenyér ünnepét. Ez a kiemelkedő időszak azonban történelmi évforduló is: a peszah az egyiptomi szabadulásra, a savuot pedig a szináji kinyilatkoztatásra (a Tízparancsolatra) emlékeztet. A fizikai (politikai) szabadság csak akkor válik teljessé, ha a lélek szabadsága (az isteni törvény elfogadása) is társul hozzá.

Maga a peszah ünnepe hét napig tart, Izraelen kívül nyolc napig. Ennek az eltérésnek az oka a héber naptárrendszerben keresendő. Az ősi Izraelben ugyanis a hónapok kezdetét, az újhold megjelenését Jeruzsálemben figyelték, s arról sürgősen értesítették a többi hitközséget. A hegyek csúcsain őrségek tanyáztak, s ezek folyamatosan továbbították a híreket a Babilóniában és Perzsiában élő testvéreiknek. Nappal füst-, éjszaka pedig tűzjeleket adtak tovább egyik hegyről a másikra. Így az újhold beköszöntéséről még azon az éjjel értesültek a sok száz kilométer távolságban működő hitközségek is. Persze mindez – politikai okból – nemigen tetszett a rómaiaknak, akik ezért – a szamaritánusok segítségével – hamis jeleket adtak le, hogy megzavarják eleinket. Ezután váltott lovas futárok vitték a hirt Babilóniába, így az út egy hétig tartott, ami szintén elegendő volt ahhoz, hogy az általában a hónap közepére eső ünnepeket a maguk idejében megtarthassák. Ám rövidesen ezt is megakadályozták a zsidók ellenségei, így a bizonytalanság miatt hosszú időn át kettős ünnepet (peszahkor például két széder-estét) tartottak.

Időszámításunk szerint a 4. században egy babilóniai zsidó tudós már pontosan ki tudta számítani, hány percből áll egy napév, ezért tulajdonképpen szükségtelenné vált a korábbi intézkedés, hiszen azt is tudhatták előre, mikor jelenik meg az újhold Jeruzsálem fölött. Ám ekkor üzenet érkezett Izrael bölcseitől: hizáháru beminhág avotékhem bídékhem – őrizzétek meg őseiteknek azokat a szokásait, amelyek kezeitekben megmaradtak! Így esett, hogy mi mindmáig két szédert tartunk, aminek persze – a háziasszonyok kivételével – mindenki örül.

A széder (a héber szó magyar jelentése: rend) meghatározott rend szerint zajló ünnepi vacsora keretében elmondott elbeszélés (héberül: Hagada) az egyiptomi szolgaságból való csodálatos szabadulás történetéről. A Biblia éppen ezt az elbeszélést írja elő: „beszéld el gyermekednek majd azon a napon, mondván: ezért tette velem az Örökkévaló, hogy kijöttem Egyiptomból”. A fenti szövegből egyértelműen kitűnik, hogy minden zsidó magáénak érezte az egyiptomi szabadulás történetét: „ezért tette velem az Örökkévaló” mindazt, ami őseinkkel történt. Nem véletlenül hangoztatjuk a Hagadában: Mindenki köteles úgy tekintenie önmagát, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból…

Az ünnep hét (Izraelen kívül nyolc) napja közül csupán az első emlékeztet a kivonulásra, az utolsó pedig a Nádas tengeren való átkelésre. (A közbeeső napok félünnepek.) Melyik tenger volt a Jám Szuf, a Nádas tenger, ahol a Mindenható őseinket „száraz lábbal” átvezette, üldözőiket, a félelmetes egyiptomi lovas hadsereget pedig a hullámok martalékává tette? Ez a kérdés régóta foglalkoztatja a történészeket és a bibliatudósokat. Többségük a Vörös tengerrel azonosítja, amelynek szuezi nyúlványa valóban Egyiptom és a Szináj-félsziget közé esik. Újabban azonban sokan inkább a Földközi tenger egyik öblére gondolnak, amelyet egy földnyelv választ el a tenger többi részétől. Ennek a földnyelvnek a végében, Egyiptom királyságának legészakibb pontján állt hajdan a Báál Cafon, az Észak Ura nevet viselő egyiptomi határbálvány.

Ünnepünk eddig még nem tárgyalt, utolsó elnevezése: hág hamacot – a kovásztalan kenyér ünnepe. Hagyományos helyen peszah előtt nagytakarítást rendeznek, ami után nem maradhat a házban egy szemernyi kovászos (kenyér, ecet, lisztféle, vagy akár hüvelyes) sem. Az ünnepi napokon kizárólag maceszt fogyaszthatunk. A Biblia szerint ugyanis őseink olyan hirtelen (éjnek idején) távoztak Egyiptomból, hogy nem volt idejük megkeleszteni a tésztájukat. A maceszt ugyanakkor lehem óni-nak, a „nyomorúság kenyerének” is nevezzük, ami arra utal, hogy már korábban, a szolgaság idején is ezt fogyasztották eleink. Ábrahám Ibn Ezra, a sokoldalú zsidó tudós és bibliamagyarázó (Toledó, 1089-Róma, 1164), aki beutazta szinte az egész akkor ismert világot, Indiában arra lett figyelmes, hogy a legalsóbb kaszt tagjai, ahol még a nők is dolgozni kénytelenek (!), keletlen kenyeret esznek. Még napfelkelte előtt az asszonyok lapos köveken kinyújtják a tésztát, s mire este hazatérnek, a napon az kiszikkad, „megsül”. Ibn Ezra arra gondolt: így készíthették őseink  a maguk kenyerét már az egyiptomi szolgaság végső korszakában is, hiszen azt olvassuk a Bibliában: az asszonyoknak kellett bejárniuk az egész országot, hogy szalmát gyűjtsenek a férfiak téglakészítő (raktárvárosokat építő) munkájához.

A régi vallásos zsidók rendkívüli aprólékossággal ügyeltek a peszah ünnep törvényeinek betartására. Erről szól a következő történet: Az 1809-ben elhunyt híres hászid rabbi, a berdicsevi Lévi Jichák egyszer, az ünnep előtti nap reggelén kisétált a piactérre. Megállított egy orosz csempészt: van-e selymed?

— Hogyne uram, amennyit csak kívánsz,  a legjobb minőségben!

Aztán egy zsidót szólított meg:

– Van-e nálad kovászos étel? A zsidó elszörnyedt.

– Hogy gondolod, rabbi, hiszen este beköszönt a peszah?!

Lévi Jichák felnézett a magasba, és így szólt: Látod, Uram Isten, a cárnak hatalmas hadserege van, számtalan határőre és csendőre, mégis nyiltan árulják a csempészárut. Te pedig, háromezer éve leírtál egy törvényt a Tórában, s az ünnep csak ma este kezdődik, ám a Te néped mégis híven őrködik felette. S mindez évezredeken át, rendőrök és katonák nélkül…

 

Raj Tamás

 

 

 

---