HETI SZAKASZ JÚNIUS 11-TŐL

 

 

B’MIDBÁR

 

Mózes IV. könyvét kezdjük olvasni ezen a héten. Ezt a Tóra-könyvet a hagyomány vagy a fent említett kezdőszóról, vagy tartalmi elnevezéssel a Népszámlálás könyvének nevezi. Könyvünk ugyanis egy népszámlálással kezdődik: „Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét” (Mózes IV. könyve, 1. fejezet 2. vers). Ugyanakkor tudjuk, hogy a Szentírás olykor rossz néven veszi, sőt Isten súlyos büntetéssel sújtja a nép számba vételét. Gondoljunk csak arra, hogy amikor Dávid király hajt végre egy ilyen népszámlálást, büntetésül járvány pusztít Izrael-szerte (vö. Sámuel II. könyve, 24. fejezet 9-15. vers.) A vallásos zsidók mindmáig irtóznak attól, hogy megszámolják őket. Ha például arra kíváncsiak, összejött-e már a közös imához előírt tíz férfi, nem az embereket számlálják meg, hanem egy 10 szóból álló, áldást kifejező bibliai verset idéznek, s ha a végére jutnak, együtt van a „minjen”, a meghatározott szám…

A  népszámlálást azonban a Tóra mindig valamilyen szent céllal fűzi egybe, így korábban a pusztai Szentély számára történő adományozással (fejenként fél sekelt kellett adni), másutt az elsőszülöttek lés a papok (a kohaniták) szerepkörének felváltásával, vagy a törzsek közti területelosztással. A szent célra történő felajánlás, akárcsak a többi, nem kötődik semmilyen önző gazdasági érdekhez (például adóbehajtáshoz), vagy hatalmi törekvéshez, mint Dávid idején. Így a számlálástól való tartózkodás nem holmi babonás félelem megnyilvánulása. Ellenkezőleg, a népszámlálás lelki tartásra való ösztönzés: a nép minden egyes tagja érezze, hogy része a közösségnek, vagy hogy adományával ő is hozzájárul a „gyülekezés sátra” minél szebb, minél értékesebb berendezéséhez. Ezért írta elő a számbavételkor a Tóra: ne legyen különbség ember és ember között. „A gazdag ne adjon többet, a szegény ne adjon kevesebbet” (Mózes II. könyve, 30. fejezet 15. vers). A nép tagjai tehát egyenlő elbírálás alá essenek, egyenlően részesüljenek a szent feladat teljesítésében, mert egyformán szükség van rájuk. Ahogyan — egy talmudi példával élve — a lánc csak akkor marad egyben, ha minden egyes láncszeme egyaránt kötődik a másikhoz. Minden lánc olyan erős, amilyen a leggyengébb láncszeme.

Ezt a lelki értelmezést támasztja alá a bibliai versek eredeti héber szövege. „Vegyétek számba Izrael fiainak egész gyülekezetét” (Szeú et-ros kol-adat bné-Jiszraél), amelyben a héber ige szó szerint így fordítandó: „Emeld fel Izrael fiai egész gyülekezetének fejét”. A nép számba vétele ugyanis valóban fölemelheti a kétségek közt vívódó ember fejét, egyfajta öntudatot, biztonságérzetet sugallhat minden egyes tagja számára. A nép tagjai úgy érezhették: ilyen sokan vagyunk, ennyi emberrel tartozom egyazon közösségbe, ennyi testvéremre számíthatok. Ahogyan egy többgyermekes családapa is büszkén gyűjti maga köré kicsinyeit, vagy ahogyan a zsinagógában jóleső érzést kelt, amikor végre megjelenik a közös imához, a „minjenhez” előírt tizedik férfi…

Egyszer egy vidéki zsidó családnál vendégeskedtem. Beszélgetés közben megkérdeztem, hány zsidó él azon a helyen? Mire a nyolcéves kisfiú válaszolt: „Huszonkilencen vagyunk” — mondta, majd hozzátette: „velem együtt”. Úgy vélem, mindnyájunknak így kéne gondolkodnunk. Mind tartozunk valahova, a családhoz, a szűkebb közösséghez, egy néphez, egy vallási közösséghez, az emberiség nagy családjához. És jelentős mértékben rajtunk áll, mi lesz azoknak a sorsa, akik mellettünk vannak, akikre egész életünkben számíthatunk.

RAJ TAMÁS

---