HETI SZAKASZ JÚNIUS 18.-TÓL

NASZÓ

„Áldjon meg az Örökkévaló, és őrizzen meg. Sugározza feléd arcát az Örökkévaló, és könyörüljön rajtad. Emelje feléd arcát az Örökkévaló, és adjon neked békét” (Mózes IV. könyve, 6. fejezet 24-26. vers). Ezt a jól ismert, soros heti szakaszunkban található néhány bibliai mondatot papi, főpapi áldásnak, vagy egyszerűen Áron áldásának nevezik, holott manapság minden vallásos zsidó édesapa is elmondja azt, a szombat és az ünnepek bejövetelekor, gyermekei fölött, akárcsak a rabbi a zsinagógában. Eredetileg azonban valóban főpapi áldás volt. Hagyományos héber elnevezése ezért birkát kohanim (= papok áldása). A fenti idézetet bevezető mondat ugyanis ezt írja elő: „Így áldjátok meg Izrael fiait, szólván hozzájuk” (uo., 23. vers). Mózes közvetíti a Bibliában így Isten parancsát Áron főpaphoz és fiaihoz.

Ám mit jelent szövegünkben Isten „arca”? Kérdésünkben nem kizárólag az emberi megfogalmazás (már említettük, tudományos szóval az antropomorfizmus) okoz gondot, hanem azt is joggal felvethetjük, mit takar valójában ez a kifejezés? Dávid zsoltáraiban és másutt az „Isten arca” bibliai meghatározás és az áldásban említett isteni fény, sugárzás minden esetben a Mindenható jelenlétét és jóindulatát szimbolizálja. Amikor a költő így énekel: „Ne rejtsd el arcod előlem” (Zsoltárok könyve, 27. fejezet 9. vers), vagy „világítsd meg arcodat, (Istenünk), hogy segítséget nyerjünk” (uo., 80. fejezet 20. vers), voltaképpen Isten könyörületét kéri. Márpedig az isteni könyörület szorosan összefügg az emberek szeretetével és tiszteletével, ahogyan a Talmud egyik mestere (Hanina ben Dósza) tanítja: „Akiben az emberek (szó szerint: a teremtmények) szelleme élvezetet talál, abban Isten szelleme is élvezetet talál, ám akit az emberek szelleme nem talál méltónak, azt Isten szelleme sem találja méltónak (Avot, 3. fejezet 13. tétel). S éppen erre utal, ezt kéri Áron áldásának bibliai mondása.

A fent idézett áldás szövege 3 bibliai mondatból áll. Mindhárom mondatban megtaláljuk az Örökkévaló (a JHVH) négybetűs nevét, és minden egyes bibliai vers elhangzása után a zsinagóga hívei áment mondanak. Így volt ez a bibliai korban is. Sőt, a három ősapa (Ábrahám, Izsák, Jákob) nevét is sorban beillesztik: kén jehí racon, bizchut …avínu (= úgy legyen Isten akarata, …ősapánk érdemével). A zsidó hagyomány szerint ugyanis ez a három mondat megfelel a három ősapa nevének.

A főpapi áldást mindmáig héber nyelven, különleges, ősi dallammal és különleges mozdulattal adják elő Áron főpap leszármazottai (a kohénok vagy kohaniták), ünnepi alkalmakkor a zsinagógában.  (A szefárd zsinagógákban naponta hangzik el.) Ez így volt már az ókorban, a Szentély fennállása és a Talmud keletkezésének idejében (Szóta, 38/a). Hajdan a Szentélyben minden reggel és este elhangzott. Ma a kohénok a zsinagóga emelvényére állnak, fejük fölé imaköpenyt (tálitot) borítanak, az áldás minden egyes szavát előre éneklik, az előimádkozó (a kántor) ezt megismétli, míg a közönség, fejét lehajtva (oda nem tekintve) imát mond. Ezért nevezik a papi áldás szertartását jiddis eredetű szóval „dühenolásnak” (a héber duhán = emelvény szó származékaként). Egyes helyeken, például Velencében az a szokás, hogy amíg a papok az áldást mondják a zsinagógában, az apák is ráteszik kezüket gyermekeik fejére, és a kohénokkal együtt mondják a szent szöveget.

A jeruzsálemi Szentély fennállása idején a kohénok közül csak az álhatott az emelvényre, aki mind testi, mind lelki értelemben hibátlan volt (nehogy gúny tárgyává legyen), s aki nem tért el a Bibliában előírt szabályoktól, például nem vett feleségül elvált asszonyt (nehogy a volt férj erről nyilvánosan szóljon). A Talmud még azt is előírja, hogy a pap mindig józan legyen, és nem lehet vakbuzgó.

 

RAJ TAMÁS

---