Rabbink kommentárja a hetiszakaszhoz junius 11-én.

Az eltakart szemű áldás: milyen a felszabadult hála? 

Önzetlenül segíteni nagyon nehéz, mert aki képes segíteni, fölényben van, óhatatlanul, azzal szemben, aki éppen segítségre szorul, de a hálának nem múltja kell legyen, hanem jövője. Nem annak tartozunk vele, aki lehetővé tette, hogy „visszaadjuk”, nem vissza kell adnunk, hanem előre. 

Az eltakart arcú áldásosztásról. 

A Nászó hetiszakaszában, a héten kell elolvasnunk a Tórában a kohanita áldást, azt az áldást, amelyet maga az Örökkévaló tanított meg a kohanitáknak, Izrael papságának, hogy megáldják vele a népet: áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg, ragyogtassa Rád arcának fényességét és teremtsen számodra békét. Vigyázzon Rád, éreztesse Veled jelenlétét és találjál óvó tekintetének fényében nyugalmat. Ezzel a pár sorral áldjuk meg pénteken este a gyerekeinket, így bocsátjuk őket az ismeretlen jövőbe, oldani próbálva a saját szorongásainkat is. 

Amikor a kohaniták mondják el ezt az áldást az ünnepek kiegészítő imái alatt, befedik fejüket az imasállal, nem is látják azokat, akikhez szólnak, akikre áldást kérnek, ahogy a közösség tagjai sem néznek rájuk ilyenkor. Akik érezték már valamiféle megfoghatatlan jelenlét intenzitását bárhol, bármikor életük során, tudják, miért. Hagyják a jelenlévők, hogy ez az intenzitás belülről átjárja őket. Másfelől az, aki áldást oszt, kitüntetett helyzetben van, a papi arisztokrácia része, az áldás „edénye”. Olyan segítő, akinek figyelnie kell rá, hogy ne ő legyen az esemény középpontjában, hogy ne az ő személyre, hanem az Örökkévalóra irányuljon az áhitat. Aki segít, ne figyelje, kinek segít, hogy ne érvényesítse, akár öntudatlanul, a fölényét, aki elfogadja a segítséget, ne nézze, kitől kapta, hogy ne verje bilincsbe a rossz hála késztetése, a szégyen. A legfelszabadítóbb segítség éppen abban segít, hogy megszüntesse a kiszolgáltatottságot és a segítő fölényét, a jó segítő legnagyobb sikere, ha feleslegessé válik, ha nem lesz rá többé szükség. Vagyis időről-időre mind rászorulunk a segítségre és erős közösségekben nem sokat számít, éppen ki ad és ki kap. Ezért is takarják el az arcukat a kohének, ezért csukják be a szemüket azok, akik az áldást kapják. Mert a hála tulajdonképpeni iránya nem a „visszaadás” kell legyen, hanem az előreadás. Ha felnövünk, a partnerei leszünk a szüleinknek, tanárainknak, egykori „mestereinknek”, áldásuk felszabadít és enged szülővé, tanítóvá, „mesterré” válni, és akkor azt, amit kaptunk, nem  visszaadjuk, hanem előre, tovább. 

Áldjon meg Benneteket az Örökkévaló és őrizzen meg, 

Ragyogtassa Rátok arcának fényességét 

És teremtsen számotokra Békét, 

Jó szombatot

Blessing with eyes covered: the liberated gratitude

It is very difficult to help selflessly, because whoever is in a position to help is superior, inevitably, over those who need help, but gratitude should not be a past but a future. We do not owe the giver, who facilitated the  “giving back”; we do not have to give it back, but to pass it on, pass it forward.

About the blessing while covering the face:

In the weekly portion called Naso we read in the Torah the Kohenite blessing, the blessing which the Eternal One directly taught the kohanim, the Kohens,  the priesthood of Israel, to bless the people with it: 

‘May the Eternal One bless you and keep you.

May the face of the Eternal One enlighten you and be gracious to you.

May the Eternal One turn His face towards you and give you peace.

May He take care of you and may you find peace in His reassuring presence.’

With these few lines, we bless our children on Friday night, letting them go into the unknown future, while trying to resolve our own anxieties. 

When the Kohenites recite this blessing during the supplementary prayers of the holidays  they cover their heads with the prayer shawl, they do not even see those to whom they speak, to whom they ask for a blessing, just as the members of the community do not look at them at such times.  Those who have already felt the intensity of some kind of elusive presence anywhere, anytime in their lives, know why: those present allow this intensity to permeate them from within.  On the other hand, the one who gives a blessing is in a privileged position, part of the priestly aristocracy, the “vessel” of the blessing.  A helper who must make sure that he is not the center of the event, that the devotion is not directed at his person but at the Eternal One.  He who helps, should not pay attention to whom he helps as not to assert, even unconsciously, his superiority; the one who accepts help, should not worry about from whom he received, as not to be shackled by the urge of ‘bad gratitude’, shame.  The most liberating help is precisely in helping to eliminate vulnerability and the superiority of the helper, the greatest success of a good helper is when help becomes unnecessary, when it is no longer needed.  That is, from time to time we all need help and in strong communities it doesn’t matter much who gives and who gets.  This is why the Kohens cover their faces, which is why those who receive the blessing close their eyes.  Because the actual direction of gratitude should not be “return,” but going forward. As we grow up, we will be partners with our parents, our teachers, our former “masters,” their blessings will release and allow us to become a parent, a teacher, a “master,” and then we will not give back what we have received, but forward it.

May the Eternal One bless you and keep you.

May the face of the Eternal One enlighten you and be gracious to you.

May the Eternal One turn His face towards you and give you peace.

Shabbat shalom

---