A Tízparancsolat egyik lehetséges felosztásából az következik, hogy tudnod kell, mire van tényleg szükséged, ha boldog akarsz lenni.

A mostani hetiszakaszban kapja meg Izrael a Tízparancsolatot, amelynek elején, első parancsként az áll, hogy „Én vagyok az Örökkévaló, a Te Istened, aki kihoztalak Téged Egyiptomból”.

Maimonidész szerint ez igenis parancs, arra utasít Bennünket, hogy higgyünk Benne. Tudd, hogy van valaki fölötted, aki számonkéri majd rajtad, ha loptál, hamisan tettél tanúságot, ártottál „felebarátodnak”, szóval a szomszédaidnak, a körülötted lévőknek. A második parancs a bálványimádás tilalma.

Minden elmúlik és csak Ő marad meg, nincs hatalom az övén kívül. Aki világi célokat követ Rá hivatkozva (keresztény állam, keresztény nemzet, zsidóknak ígért szent föld, amelyet Őmiatta kell megszállni, pusztítás Allah dicsőségéért) bálványimádó és a következő parancsolatot is megszegi, hiába veszi szájára az Ő nevét.

Az első három parancs az Örökkévaló végtelenségét mutatja meg, a következő három a mi végességünket. A szombat a teremtésre, a világ teremtésére, teremtettségére emlékeztet, ezért kell megtartanunk. Anyánk és apánk tisztelete saját, személyes teremtettségünkre, a gyilkolás tilalma pedig a másik Isten által teremtett voltára. Innen vezet át az út a lopás, a házasságtörés és a hamis tanúság tilalmához. A másikkal, a többiekkel szembeni felelősségünkhöz. Hogy hogyan épülhet fel egy időbe vetett, de a Végtelent ismerő és szerető közösség: a saját határaink felismerésére és a másik határainak tiszteletben tartására.

A tizedik parancs végső soron összefoglalja a többit, azt kéri, ne legyünk irigyek. Ne akarjuk azt birtokolni, ami nem a miénk, szomszédaink, társaink, házát és ökrét és semmit, ami az övé. Minek? Végső soron az életünk nem a miénk, az Örökkévalótól és a szüleinktől kaptuk, az egész Teremtés, ami megelőzött és szerencsés esetben túlél minket, szintén az Ő ajándéka. Akkor örülhetünk neki igazán, ha nem akarjuk birtokba venni.

Az előző héten olvasott részben beszéli el a Tóra, hogy a sivatagi táplálékból, a mannából mindenkinek csak annyit volt szabad gyűjtenie, amennyit meg tudott enni aznap. Nem kell felhalmozni és görcsölni a holnapon. A názáreti Jézus a Tóra ismeretében kéri, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Take it easy, ennyi bőven elég. Boldog az a Bölcsek Tanításai, a Misna híres traktátusa szerint, aki megelégszik azzal, ami jutott neki. Ehhez fűzte hozzá bölcsen Mick Jagger, hogy mindent nem kaphatsz meg, ami kell. You can’t always get what you want. És ez így van jól.

Jó szombatot!

A Tóra szerint minden, ami az Ég alatt van, Istené, mi nem a tulajdonosai vagyunk a világnak, hanem az ő intézői, és ez nem korlátozás. Ettől csak jobban érezhetjük magunkat. Isten szociális radikalizmusától.

„Ha pénzt kölcsönzöl népemnek, a szegénynek melletted, ne viselkedj úgy vele, mint a hitelező; ne vessetek rá kamatot” – kéri a törvények felsorolása közben a Mispátim, vagyis „törvények” hetiszakasza. A Tízparancsolat meghallgatása után Izrael részletes törvénykönyvet kap, amelyről azt szokták mondani, a „magánjogi” jogviszonyok szabályozása. De hogyan szabályozza ezeket, ha a hitelezőnek megtiltja Isten, hogy hitelező legyen? Hogy viselkedjen, aki pénzt kölcsönöz, ha nem hitelezőként?

A zsidó hagyomány hozzáteszi, hogy nem szabad a hitelfelvevőt emlékeztetnünk adósságára, akár ki is kell térnünk előle, ha jelenlétünk emlékeztetné erre – írja Shlomo Riskin rabbi. Nyilván nem közgazdaságtani megfontolásokat tanulhatunk ebből, hanem valami sokkal lényegesebbet.

Tulajdonképpen tehát nemcsak kamatot szedni nem volna szabad, de jóformán visszakérni se a kölcsönadott pénzt. Hayim ben Moshe ibn Attar, a nagy zsidó kommentátor és kabbalista azt a kérdést veti fel, hogy ha a Tóra ennyire együtt érez azokkal, akik hitelre szorulnak, akkor miért vannak a világon egyáltalán hitelezők és hitelfelvevők, gazdagabbak és szegényebbek? Miért nem úgy van berendezve a világ, hogy mindenkinek épp annyi jusson mindenből, amennyit igényel? Mibe került volna ez a Mindenható Istennek?

A misztikus rabbi szerint azért oszlanak el közöttünk egyenlőtlenül a javak, hogy mi magunk egyenlítsük ki az elosztásukat. Ez ugyanis a mi világunk, ajándék Istentől, nekünk adta, nekünk kell berendezni. A „tőkeerősebb” hitelezőkre, a jobbmódúakra bízta Isten a többieknek szánt pénzét. Ők Isten bankautomatái, bio-ATM-jei. Ha kölcsönadnak, Isten pénzét juttatják el a rendeltetési helyére, ezért nem szabad tulajdonképpen visszakérniük.

Ha sikerül valamit elérniük a pénzzel, ha „beindul a vállalkozásuk”, majd visszaadják, vagyis ők is részt vesznek majd, újonnan szerzett, hitelezőiktől nyert befolyásuk révén az igazságosabb újraelosztásban. Az, hogy megérteti velünk végességünk lényegét, hogy semmi sem a miénk itt, felszabadító. Nem a javaink, hanem a viszonyaink élnek tovább belőlünk és azok éltetnek minket. Ezért kell viszonyokká változtatnunk minden „birtokunkat”.

Ezt mind eleve így gondoljuk tulajdonképpen, akik a gyerekeinkért dolgozunk, a szüleinket segítjük, vagyonközösségben élünk azzal, akit szeretünk. És nem csak a pénzzel van így.

Ne hitelezőként tekints a világra, hanem Isten olyan társaként a teremtésben, aki továbbadja az életet és kicsit alakít rajta, hogy igazságosabb legyen. Ez Isten és az Ő Tórája szociális radikalizmusa. Ezért írja elő ugyanez a hetiszakasz, hogy szeresd a jövevényt, az özvegyet és az árvát. Akinek nincs társa, közössége, hatalma. Legyél Te a „hitelezője”, a közössége, a családja. Építs olyan közösségeket, amelyek család helyett családdá lesznek az özvegy, az árva, az idegen számára. A hatalom egyetlen módon érdekli a Tórát: mint felhatalmazás, empowerment. Csak azért kapott, aki kapott, vagyont és hatalmat, érzelmi biztonságot, hogy továbbadja.

Aki hitelezőként viselkedik Isten pénzével, nem építhet „felhatalmazó” közösségeket, és maga is egyedül marad végül a világon. Minden „hitelező” végső soron boldogtalan, és minden „lúzer” boldog lesz végül.

Jó szombatot!

Van úgy, hogy érdemi változásra csak nemzedékek hosszú során keresztül van mód, hogy az, amit teszünk, nem közvetlenül hoz bármilyen változást, csak az igényét teremti meg későbbi korok, a gyerekeink nemzedéke számára. Ezt tanítja Rási és a midrás Jákob akáciafáiról szólva.

Most, amikor eljön az ideje a pusztai szentély felépítésének, attól sem lepődnénk meg, ha anyaghiánnyal küzdene, a sivatag közepén vándorolva, Izráel közössége. De van minden, ami csak kell Frigysátor-építéshez. Van például akáciafa, mert az is kell a Tóra instrukciói szerint, ahogy a hetiszakaszból kiderül.

Arra, hogy honnan van kéznél helyből már akácia is, Rási felel, mint mindenre szinte, a midrást idézve, amely szerint Jákob akáciafákat ültetett, még a kezdet kezdetén, Egyiptomban, utolsó éveiben, mert ő már előre tudta, természetesen, hogy most majd, ebben a hetiszakaszban, szükség lesz rájuk.

Ez, hogy előre tudta, az egyik lehetőség. Kicsit „puhább” értelmezés szerint nem tudta biztosan, de arra gondolt a midrásbeli Jákob, hogy ültetni, elindítani valamit, engedni és segíteni megszületni, olyasmi, ami önmagában is jó és sosem lehet tudni, nem lesz-e tényleg jó később valamire. A tudomány is így dolgozik, kérdései jó esetben tiszta, öncélú érdeklődésből erednek, a világ megértésének vágya fűti őket. Aztán menet közben, gyakran kiderül, hogy még jók is lehetnek valamire a kérdésből eredő belátások. Az ilyesmit soha nem lehet előre tudni, ha a tudomány szabadsága elvész, kíváncsiságát felszámolják, a technika szolgálólányává válik, annak szomorú következményei lesznek. A legtöbb dolgot előre tudni nem lehetséges és nem is kell. Elég figyelni, kérdezni, ültetni, ahogy a midrás öreg Jákobja tette.

Ezért nem érdemes kizárólag ismereteket tanítani általában sem, a tájékozódás képességét érdemes tanítani, előre megírt versértelmezések helyett az olvasás művészetét, a nyelv iránti érzéket, a problémalátást általában. A zsidó nevelés intézményeiben nem az ünnepek tételesen felsorolt háláháit, a szombati tiltások listáját, ehelyett személyes és közösségi viszonyt kell segítenünk kialakítani a hagyományhoz, részben azzal, ahogyan élünk. Elültetni a judaizmus szellemét a világra nyíló tudatban és pszichében.

Az, ha kisebb közösségekben megtanulunk figyelni egymásra, vagy, elsőre, legalább valahogy elviselni egymást, lassan, fokozatosan, megváltoztathatja egy teljes társadalom minőségét. Nemzedékek alatt, mint Jákob akáciafái, amelyek beépültek a Frigysátor anyagába.

„Az, ami most történt, középtávon lesz igazán fontos, és elsősorban nem a politikában, hanem a társadalom szövetében. A tüntetők leginkább diákok. Tíz év múlva ők lesznek azok az orvosok vagy ügyvédek, akik a döntéshozók körmére néznek, képviselik a náluk kevésbé befolyásosak érdekeit. Ez fontosabb, mint a miniszterelnök személye. Egy év múlva mindenki azt fogja gondolni, hogy az egész nyomtalanul eltűnt, pedig a mélyben dolgozik tovább” – nyilatkozta a nagyszerű izraeli novellista, Etgar Keret Izrael társadalmáról tizenhárom éve. De igaz lesz mindannyiunkra egyszer. Még akkor is, ha jobbára nem az szüretel, aki ültet. A fák lassan nőnek, de hosszú életűek.

Minderre Gabriel Greenberg fiatal amerikai liberális ortodox rabbi hívja fel a figyelmet, egy organikus farmerkedést tanító program alapítója.

Jó szombatot.

Aki visszavonul a vezetői felelősségtől, amikor szükség is lenne rá és alkalmas is volna a feladatra, bűnt követ el, mert elmulasztja megszólítani azt, ami igazán jó mindannyiunkban, a saját legjobb lehetőségeinket.

A bálványimádás éppen úgy feladat, éppen úgy erőfeszítést igényel, mint bármi mást létrehozni ezen a világon. Az aranyborjú elkészítése áldozatokat igénylő munka. A zsidóknak le kell mondaniuk az aranyaikról ahhoz, hogy legyen anyaga a nagy bálványnak, hogy megépülhessen egyáltalán. És adnak, nem sajnálják az értékeiket, kerül, amibe kerül. Valami kézzelfoghatóban és stabilban hinni fontosabb nekik a vagyonnál is, szívesen költenek arra, hogy biztonságban, ál-isteni biztonságban tudhassák magukat a világon. Az aranyborjú megépítése a maga módján áldozatos, csak téves istenkeresés. Úgyhogy egyúttal esély is ez a késztetés, bármi lehet belőle.

Rabbi Ábá bár Áhá legalábbis erre jut a Jeruzsálemi Talmud Skálim-traktátusában: Képtelenség eligazodni ennek a népnek a természetén, mondja, kérnek tőlük az aranyborjúra és adnak, kérnek tőlük a pusztai Szentélyre, arra is adnak. Mert nem sokkal később éppen úgy adakoznak a pusztai Szentélyre, ahogy, nem sokkal előtte, az Aranyborjúhoz. Az ember vallásos állat sokak, köztük Spiró György frappáns megfogalmazása szerint.

A Mózest vezetőként helyettesítő Áron hajlandó begyűjteni az aranyat az aranyborjúra, elkészíti az eltévedt istenkeresőknek. Ő, a főpapi nemzetség megalapítója, akiből Izrael első főpapja lesz. Úgy tartja számon Áront, joggal, a rabbinikus hagyomány, mint a béke feltételen keresőjét, aki képes beszélni Mózes helyett, aki közvetít az emberek és Mózes között, aki nehezen ért szót az emberekkel általában, rosszul beszél, türelmetlen, ingerlékeny. Ha ott van Mózes, aki képes nemet mondani, „határokat húzni”, ez a szerep nagyon fontos. De ha nem marad más a táborban, csak a feltétlen és mindenre kiterjedő megértés, bármi jóváhagyása, akkor nem marad senki, aki az elkeseredett, magára hagyott tömeg istenkereső késztetéseit segíthesse utat találni a Végtelenhez. Akkor a véges, a kézzelfogható, a biztos, az arany válhat, például, istenné. Aki mindent megért, aki fél konfliktust vállalni azokkal és/vagy azokért, akiket szeret, nem tud segíteni, mert nem hajlandó vezetni, hiába lenne alkalmas a szerepre, nem vállalja. És ez a passzivitás nem óv meg a vállalni nem kívánt felelősségtől. A zsidók adnának, ha lennének valódi szellemi vezetőik, a Szentélyre is az aranyukból, amennyi csak szükséges, ahogy később látszik. Csak meg kéne szólítani valakinek a bennük lévő legrosszabb lehetőségek helyett a bennük rejlő legjobbat. A lelket, a nesámát, amely Istennel köt össze mindőnket, és amely eredendően tiszta. Ezen bukik el Áron vezetői feladatot vállalni még krízishelyzetben sem hajlandó álszerénysége, amely itt még, itt éppen álszerénység csak. Úton van a feladatához.

Ahogy mi is jobbára, akik egyáltalán nem vagyunk, távolról sem, Áronhoz mérhetők. De feladata mindannyiunknak van ezzel együtt is, hogy kinek közülünk mekkora, az végső soron mindegy, a felelősségünket illetően mindegy. Mindenkinek a magáéval kell elszámolnia.

A Tóra szerint minden megszólító erejű szöveg, kép, zene, film Isten óvó árnyékába von Bennünket: közel visz Istenhez, de úgy, hogy elviseljük a túlzott közelséget. Hetiszakasz: Pekudé.

“És lezárultak a Találkozás Sátra pusztai Szentélyének minden munkálatai, Izrael gyermekei megcsinálták és éppen úgy csinálták meg, úgy, ahogy az Örökkévaló parancsolta Mózesnek” (Mózes II. könyve, 39, 32)

A Teremtés történetének lezárását, a Szombat beharangozását visszhangozzák ezek a szavak, a péntek esti kiddus Tórából vett szövegére utal az eredeti jól felismerhetően vissza. A második könyv lezárása, amikor elkészül a pusztai Szentély, az első könyv nyitányát keretezi, az Örökkévaló megteremtette a földet lakóhelyül a növények és a többi állatok gondját viselő embereknek, a népek lámpása, Izráel pedig megteremtette itt a földön a pusztai Szentélyt, a mozgó Szentélyt lakóhelyül Istennek. A kreativitás a teremtés tükröződése.

„Névleg szólította az Örökkévaló Becálélt… és betöltötte őt isteni szellemmel, hogy kigondoljon terveket” – áll az előző hetiszakaszban (Mózes II. könyve, 35. fejezet, 30-32), mostanra készülnek el a terveket követve.

Becálél a Frigysátor és a Frigyláda alkotója, amelynek készítését és díszítését olyan részletező élvezettel írja le a Tóra, ahogy keleti történetek tudnak mesélni bazárok áruválasztékáról vagy lelkes nők és férfiak ruhaboltok kínálatáról, úgy, hogy akik hallják őket és egy szót sem értenek már régen, érezzék a szépség iránti fogékonyságot. A Teremtés csodája, hogy élünk és körül vagyunk véve a világgal, néha fel sem tűnik nekünk. Mintha magától értetődő lenne, hogy épp itt, az univerzum egyik félreeső naprendszerében valamikor, valamiért elkezdődött az élet és azóta is tart, és vannak macskák és rókák, és pipacsok nyílnak csak úgy, maguktól a mezőkön és Weöres Sándor tényleg létezett és épp mi, épp ide, meg találtunk születni.

Becálél neve, az első héber művészé azt jelenti, hogy Él, vagyis Isten árnyékában. A Frigysátor és a Frigyláda tervezése olyan feladat, amelyre csak az képes, akit néven szólít, akit személyesen kiválaszt, a „tervek kigondolásában” és végrehajtásában, a művészetben pedig az „isteni szellem” nyilvánul meg mindig. Isten kreativitása az embernek készített helyet a Teremtésben  – a világot -, míg az ember kreativitása Istennek készít helyet a Teremtésben és így az embert Isten árnyékába vonja.

„Az erősebb lét közelébe” kerülünk, ahogy a nagy osztrák költő, Rilke mondja, amikor egy műalkotás megszólít minket, Isten közelségét érezzük és mind ismerjük az érzést, amikor nem tudunk tovább olvasni, figyelni, amikor túl sok, ahogy Izrael népe sem tudta a Sínai hegynél hosszan elviselni Isten közelségét (ahogy a szem sem bírja, hogy tartósan a Napba nézzen), ezért kell Mózesnek közvetítenie a Tórában a nép és a Jóisten között. „Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk”, folytatódik Rilke verse, az Első duinói elégia. A szépség, ha olykor túl sok is, megszelídíti kicsit, elviselhetőbbé teszi az erősebb lét közelségét, a földön is elérhetővé teszi Istent, megmutatja jelenlétét lépten-nyomon. Ha van Istenbizonyíték, akkor a váratlan szépség hirtelen felbukkanása biztosan az.

A nagy modern misztikus, Avraham Jichák Kook rabbi szerint – akit Jonathan Sacks volt brit főrabbi idéz meg Tóra-kommentárjában – a Teremtéskor születő túl erős isteni fényt, amelyet Isten kissé letompított, amikor a Teremtést befejezte, Rembrandt képei, figurái néha megidézik, ahogy Leonard Cohen dünnyögése is megidézi, de mindig úgy idézik, hogy még éppen elviselhető legyen. Az isteni szépség földi árnyéka.

Minden kreativitásunk, minden ötletünk az Ő teremtő tettét idézi, mind Becálél leszármazottai vagyunk, mert mindőnket elhívott, néven szólított az Úr és betöltött a bölcsesség szellemével, hogy a saját kreativitásunkkal – kinek mennyi és mire jutott belőle – járuljunk hozzá a Teremtés munkájához, amely nem ért még véget.

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Egy véletlenül elkapott beszélgetésfoszlány, amely éppen jókor és éppen hozzánk szólt, egy makacs dallamtapadás, amely mintha felidézne valamit, és a hirtelen bizonyosság egy ismeretlen arcába nézve: ő lesz az. Ilyen egy próféták nélküli korban Isten szólítása.

És szólította Mózest, és beszélt Hozzá az Örökkévaló, ez Mózes harmadik könyvének nyitómondata. A mondat első felében nem derül ki, ki szólította Mózest, Isten csak a mondat végén kerül elő. Az összes egyéb esetben Isten szépen bemutatkozik, és nem közli külön a szöveg, hogy Mózes hívást hallott, Isten egyszerűen elkezd beszélni, elmondja, mit akar. Akkor most mi történt?

Mi azt szoktuk gondolni, hogy az Ég néma, üres, hozzánk már nem szól az Örökkévaló Isten. Pedig amikor először voltunk színházban, amikor először láttuk a bölcsiben a gondnok bácsit dolgozni, úgy éreztük, mi is valami ilyesmit szeretnénk majd csinálni: színészek és szerelők lenni, akik mindent meg tudnak csinálni és bármivé lehetnek. Szólítást hallottunk.

Amikor valóban találkozunk valakivel, eszükbe sem jut, hogy az, hogy nekünk igenis ő az egyetlen, butaság, mert hát annyi férfi és nő él a földön és annyira kevéssé különbözünk egymástól tulajdonképpen, hogy lehetetlen, hogy legyen közöttük „igazi”.

A munkánkat – Max Weber, a nagy szociológus szerint nagyon is bibliai alapon – hajlamosak vagyunk „hivatásnak” nevezni, mintha lenne valaki, aki elhívott erre a munkára minket. Röviden szólva: jelentést tulajdonítunk az életünknek, értelmet látunk belé. Úgy halljuk, hogy egy hang hív Bennünket, hogy a világ dolgai szólnak Hozzánk. Hirtelen, hétköznapi helyzetekben felkapjuk a fejünket. Mintha valamit üzennének nekünk, mintha valamit kérnének tőlünk, valamire emlékeztetnek minket.

Így járt Mózes is, először hallotta meg a hívást, aztán ismerte fel a forrását, Istent. Ez az üzenet már elsősorban nekünk szól, hogy mi is megtanuljuk felismerni Őt hétköznapi elhívásainkban. Nicsak, ki beszél – csodálkozott el Mózes. Ja, helló, Isten.

De miért most hívta el, ha már eddig is folyamatosan kapcsolatban voltak?

Azért, mert ez a könyv az Istennek felajánlott áldozatokról szól. Mert életünk értelme, jelentése nem lehetünk mi magunk, csak valami olyasmi, ami rajtunk messze túl van. Az, ami belőlünk másra vonatkozik, az, amit másokért teszünk, szerelőként, orvosként, színészként, mindegy.

Az áldozatra a hetiszakasz a „korban” szót használja, amelyet a károv, vagyis „közel” szóból képez. Ha áldozatot hozol másokért, kilépsz mások felé önmagadból, elengedsz, könnyűvé, könnyebbé válsz, Isten hívását követed, az áldozat lényege, hogy közel kerülj hozzá. Hogy, ahogy Mózes, felismerd a hívásban, abban, amiben igazán jó vagy, amit Neked kell elvégezned, Isten szólítását.

Isten hívás, az, amivé lenned kell.

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője 

A vétekkel nem elég szembenézni, bár nélkülözhetetlen. Fel is kell használni rossz késztetéseinket a jó célok szolgálatában. „És történt a nyolcadik napon, szólította Mózes Áront és fiait, meg Izrael véneit. És mondta Áronnak: Végy magadnak egy fiatal borjút vétekáldozatnak …” (3Mózes 9, 1-2..)

Bölcseinknek szemet szúr, hogy a frissen felállított Szentélyt ünnepélyesen felavató bűnáldozat éppen úgy borjú, mint az a bálvány, amellyel épp Áron vezetésével Izráel népe a legnagyobb vétkét elkövette, miközben Mózes megkapta a Tórát. Mintha az első vétekáldozat Áron és Izráel nagy, közös bűnére, az aranyborjúra utalna vissza. De – Rásival, a nagy kommentátorral szólva – „hogyan lehet maga a vádló a védő?”, miért épp a borjúval szeretnénk kiengesztelni a borjú vétkéért a Seregek Istenét?

A prágai Lőw rabbi, a másik nevén a Máhárál szerint – veszi sorra Nehama Leibowitz – a valódi vezeklés számára elkerülhetetlen a szembenézés, a jóvátétel. Ha ellopjuk a király serlegét – írja példázatában a Máhárál – akkor fontos, hogy egy ugyanolyan serleget ajándékozva állítsuk helyre az eredeti állapotokat. Azzal, éppen azzal kell dolgoznunk, amit elkövettünk, ami elől menekülni szeretne a hárítás kísértése. Nekünk magunknak kell annak lennünk, aki akasztott ember házában kötélről beszél. De ennél többről van szó. A modern ortodoxia egyik alapító rabbija, Samson Raphael Hirsch szerint (aki – Jakov Katz híres könyve, a Végzetes szakadás beszámolója alapján – fontos szerepet játszott a magyar zsidóság történetében, az ortodox-neológ szakadásnál is) fel kell áldoznunk, be kell építenünk, az Örökkévaló szolgálatába kell állítanunk rossz ösztönkésztetéseinket. Ahogy Freud nyomán József Attila írja: „ .. nem való ez, nem is álom, úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm”. Dávid bűnei megvallásával írta meg legszebb zsoltárai némelyikét.

Megérteni, mi késztetett – például – vétkezni, milyen frusztráció, milyen hiány, milyen fájdalom, megfogalmazni, elengedni, „növekedni”, erőt meríteni belőle, segíteni másoknak túllenni rajta. Hirsch rabbi itt voltaképpen arról beszél, amit mi a népszerűvé vált pszichológia nyelvén „traumás növekedésnek” szoktunk nevezni.

Arra kell törekednünk, hogy elhamvadó aranyborjúink tüze, ha már megcsináltuk, ha csak gondoltunk rá, részévé váljon istenkeresésünknek, táplálja oltáraink tüzét. Az önismeret erejéről van szó, az önmagunkkal szembeni őszinteségről, amely segít kezdeni valamit a múlt súlyával és jövővé változtatni azt, ami felhasználható, megtanulható belőle. Ha belsővé tesszük, jövővé változtatjuk a múltat, szabadok leszünk tőle és általa. És ez a legmagasztosabb áldozat, amelyet hozhatunk, ez az, amit Mózes elsőnek rendel el feláldozni a pusztai Szentélyben, ezzel avatja fel Áront.

Ha igazán jól csináljuk, akkor ez a szembenézéstől inspirált növekedés fűti át minden imánkat, ez istentiszteleteink alapja azóta is. A pusztai Szentélyt a hagyomány szerint a borjú bűnáldozatával Niszán hónapjának elsején avatták fel és mi a Smini hetiszakászát követően, egy hét múlva érkezünk Niszán havába, szabadulásunk idejéhez.

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Miért szép és hasznos a bűnbakok szimbolikus feláldozása, mire jó az indokolt bűntudat? Miért egyforma kinézetű a bűnbak és az a bak, amelyet „felemelünk”, Istennek áldozunk? Hogyan van élet a súlyos bűntudat és az áldozattá válás traumájából, hogyan születik újra a földi élet a halál után?

A hetiszakasz címe az, hogy „a halál után”, áháré mot héberül. Amivel kezdődik, az a jom kippuri, engesztelésnapi liturgia leírása, vagyis valamiféle lelki-szellemi újjászületésé. A szertartás központi eleme két kecskebak kiállítása, az egyiket feláldozzák az Örökkévalónak, a másikat a főpap elzavarja a pusztába, hogy elvigye a közösség bűnét. Világos, hogy ezzel, a bűnbak szertartásával, a két, külsőre egyforma kecsekebak kiállításával arra emlékeztetjük magunkat, hogy jelen van bennünk, egymás mellett, a jó és a rossz késztetése egyaránt, mégis, a rossz nem tartozik hozzá igazi, magasabb személyiségünkhöz. A bennük lévő jót megjelenítő kecskebakot feláldozzuk, „felemeljük” a forrásához, Istenhez, a rosszat egyszerűen eldobjuk.

„Istenem, a lélek, amelyet belém helyeztél, tiszta”, ezt imádkozzuk minden reggel. Azért lehetséges a megtérés, azért lehetséges újjászületni, mert a Tóra szerint mindig marad mindannyiunkban, akik Isten képmásai vagyunk, valami végső, beszennyezhetetlen tisztaság, igazi önmagunk vár ránk, hogy megérkezzünk, felemelkedjünk, megtérjünk hozzá. Mi vagyunk felelősek a bűneinkért, de nem mi vagyunk a bűneink, nem vagyunk azonosak velük. A Tóra lényege annyi, hogy az ember nem adottság, hanem lehetőség. Esély. Elmenni a mikvébe, végigcsinálni a jom kippuri szertartást, valójában feltámadás, élet a halál után, újjászületés. Rácsodálkozás elfelejtett önmagunkra, hazatalálás.

A bűnösnek van módja újjászületni, de van-e erre módja a meggyilkolt lelkű áldozatnak? Ez a hét a Soá emléknapjának ideje is volt, és erre is jól illik a hetiszakasz címe: a halál után. A trauma elszenvedése, ha a test túl is éli, meggyilkolja a lelket, és az a kérdés, minden terápia, minden szerető figyelem fő kérdése, hogy hol van ebből a feltámadás.

A Peszáh szintén a lelki feltámadásról szól, akárcsak az Engesztelés Napja, az őszi ünnepek, a zsidó év két pólusa. Az egyik a személyes, a másik a közösségi feltámadásról.

A Peszáh azt tanítja, hogy nekünk, zsidóknak minden traumánkat érzékenységgé, felelősségvállalássá kell átalakítanunk. Azért kell szeretnünk a menekültet, a hontalant, a jövevényt, mert mi is idegenek voltunk Egyiptom országában. Úgy kell élnünk, tanítja a széder este intelme, mintha mi magunk jöttünk volna ki Egyiptom országából. Minden, ami bárhol, bármikor, bárkivel történik, velünk történik.

Most is több helyen a világon háború dúl, éhség pusztít, kiszolgáltatottság és reménytelenség, terror, ártatlanok halála. A holokauszt mindaddig nem ér véget a zsidó emlékezet számára, amíg ez történik, és nem volt még perc, amikor ne történt volna. Amikor a saját nagyszüleinkre, dédszüleinkre, szüleinkre emlékezünk, rájuk is gondolnunk kell, értük kell felelősséget vállalnunk.

Az életet a halál után az jelentheti, ha azokon, akik itt és most ránk bízattak, próbálunk segíteni. Így és itt kell folytatódnia az útnak, amelyre Egyiptomot elhagyva léptünk, és amely a végső szabadság, a megváltás felé vezet. Eljött a mi nemzedékünk ideje, hogy tanusítsuk, van élet a földön is a halál után, hogy értjük, milyen felelősséget ró ránk az emlékezés halottainkra, amíg eljön Ő, akire várunk, jöjjön el minél előbb, még a mi napjainkban.

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Hogyan zárhatnánk ki éppen azokat Isten megértéséből, akik a leginkább vágynak rá? Mi történt Mózes sivatagi tanházában? Pinhász hetiszakasz, Mózes IV .könyve, 25,10-30,1. 

A nyár a szabadegyetemek, a továbbképzések ideje is. Nyári egyetem volt a Talmud szerint aznap is a sivatagban, akkor, amikor hetiszakaszunk története játszódott. Eleázár, a főpap, Izrael vezetői és velük az egész nép, mindannyian a sivatagi tanház, vagy alighanem inkább tansátor padjaiban üldögéltek, és Mózes a Tórát, saját történetüket tanította nekik. Még csak a saját negyedik könyvükben jártak, de már Mózes ötödik könyvét tanulták. Bájos életkép a sivatagi nyárból, a pusztai vándorlás idejéből.

Jelen volt és szorgalmasan jegyzetelt öt frissen árván maradt lánytestvér is. Idáig nem hallottunk róluk, talán azért sem, mert egy bizonyos Celofhád lányai, és Celofhád azt jelenti, a félelem árnyéka. Arra készültek, hogy most, édesapjuk elvesztése után „előlépnek” végre, ahogy a Tóra szövege mondja, a családra ránehezedő félelem árnyékából, és megszólalnak a közösség előtt. Az igazságról fognak beszélni.

Arról, hogy az ő Tóra-értelmezésük szerint – mivel fiútestvéreik nincsenek – örökölhetik ők is, lányként is, apjuk földjét a még el sem foglalt Izraelben. A Talmud szerint nem kérdés, hogy amikor kiléptek a félelem árnyékából, nem csak jámborok voltak, de törvénymagyarázók, Tóra-tudósok is. Akik pedig a törvényt, a Tórát magyarázzák és tanítják, azokat rabbinak szokás nevezni.

Érveik meglepték Mózest a Tóra és a Talmud szerint, úgyhogy Istenhez fordult, és Isten jóváhagyta az árvalányok Tóra-értelmezését. Már a régi hagyomány is kiemeli, milyen látványos a kontraszt: a fiúk, a kémek szaladtak volna vissza Egyiptomba, a lányok, akik kiléptek a félelem, a patriarchátus árnyékából, már itt, a sivatagi szabadegyetemen, a megígért, még csak az álmokban létező föld tulajdonviszonyairól tanítottak volna. Nem az örökségük érdekes itt, hanem a Tóra iránti szeretet, a Tóra-tudás és az, hogy együtt, egyszerre, az egész nép és vezetői elé állva, kiléptek a félelem árnyékából.

Ki taníthatná inkább a Tórára Izraelt az ilyen lányoknál, akiknek közbelépése révén új törvényt tanított Isten a népnek (az öröklés szabályairól)? Az ő esetükből jogforrás, mindenkire vonatkozó törvény adatott Izraelnek.

Ki állíthatná ezek után, hogy a lányok nem taníthatnak Tórát?

Ma már minden nagy zsidó irányzatban van példa Celofhád lányainak utódai, rabbinők avatására. Magyarországon az első aktív rabbinő, Kelemen Kata nyomán Kántor Anita Berlinben lett liberális, Bedő Viki New Yorkban középutas-konzervatív, Vető Ágnes pedig, szintén New Yorkban, ortodox rabbi. Kuti Andi Fokvárosban dolgozik renewal rabbiként, pár hónapja avatták fel őt is.

Az ötödik lány még hiányzik. Ő lesz az, aki végre itthon, Magyarországon tanulhat majd, és remélhetőleg már legalább középiskolás. Aki azért maradhat majd itthon, mert a „nővérei” már kiléptek a félelem árnyékából.

Isten éltesse őket! Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Nem azért érdemes jól élni, mert különben baj lesz, de minden döntésnek messze ható, elsőre, közvetlenül esetleg nem is látható következményei lehetnek. Semmi sem mindegy. Élj úgy, mintha Isten mindig Rád figyelne, mert mindig Rád figyel.

Ebben a hetiszakaszban található a Smá Jiszráel, Izrael hitvallásának második része, amelyben arról számol be Mózes, mi történik majd Izrael népével, ha megfeledkeznek a honfoglalás után Istenről.

A Smá második szakasza a figyelmetlenül olvasó modern ember számára kellemetlen. A modern erkölcsi önmegértésben az erkölcsi függetlenség felértékelődött. Ha tehát jutalmat ígér Isten arra az esetre, ha betartjuk a törvényeit, haszonlesőkké tesz minket, akik csak a jutalom reményében követjük Őt. Kiskorúsít bennünket, és ezt, felvilágosodott emberként, nem szeretjük.

Ezért – emlékeztet Asher Lopatin rabbi – egyes progresszív zsidó közösségeknek régen szokása volt, hogy nem szerepeltették a Smá második paragrafusát imakönyveikben. Pedig figyelmesebben olvasva, egyszerűen azt az üzenetet közvetíti a szöveg, hogy minden döntésünknek súlyos és húsbavágó következményei lehetnek, hogy egyáltalán nem mindegy semelyik hétköznapi döntésünk, még ha néha úgy is tűnik, vagyis hogy nem lehet elbliccelni az életet, bele kell állni.

A legkézenfekvőbb példa nyilván az evésé, az, hogy mit eszünk, inkább tűnik érdektelen magánügynek, mint súlyos erkölcsi döntésnek. A judaizmus ezt nagyon nem így gondolja, aprólékos gondossággal szabályozza, mit lehet enni, és mit nem. Ez elég sokáig értelmetlen, üres rituálénak, bigott kukacoskodásnak tűnhetett. Ma látjuk igazán, hogy lehet ebben valami, ma, amikor az, hogy mit veszünk meg a boltban és milyen csomagolásban, közvetlenül a Föld közeljövőjéről szóló döntésként mutatkozik meg.

Az, hogy vannak magasabb szempontok a fogyasztásnál, a szintén ebben a hetiszakaszban található híres idézetből is kiderül: „nem csak kenyérrel él az ember, hanem Isten tanításával is (Dvárim, 8:3). Azért lehet annyira ismerős, mert a názáreti Jézus is idézte a Tórából az evangéliumokban.

A Smá második része, ha odafigyelünk rá, így is kellemetlenek tűnhet: nyomasztó, hogy minden hétköznapi, banális rutinunk hirtelen erkölcsi felelősségként kezd ránk nehezedni. Másfelől viszont azt jelzi, hogy élni nagyon nem mindegy, vagyis véget nem érő lehetőség és esély, ha nem volna elrontható, esély sem lenne. Ha nem mindegy az élet, akkor értelme van, akkor van értelme. Csak akkor, ha egyetlen pillanata sem mindegy.

Ma már egyetért ebben a reform judaizmus és az ortodoxia, újra és tanulnak is egymástól.

Ugyanis Lopatin rabbi nem csak a Smá második paragrafusa kapcsán tanít a Tóra hagyományának örök elevenségéről, arról, hogy kár kidobni a Tóra szövegét ahelyett, hogy megértenénk, hogyan szól ma hozzánk. Ő ugyanis az amerikai „nyitott ortodoxia” egyik legfontosabb rabbija is, az első ortodox zsidó rabbinő, Sarah Hurwitz fontos tanítója.

Mert nem úszhatjuk meg az életet valódi és felelős döntések nélkül, nem szabad úgy elmennünk a világról, hogy ne tegyük előtte kicsit jobbá.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

A mostani hetek során végig, egészen a zsidó újév napjáig, szombatonként Ézsaiás próféta vigasztaló sorait fogjuk olvasni hétről-hétre, annak az Ézsaiásnak, akiről Radnóti Miklós “a rettentő szavak tudójaként” emlékezett meg. Reé hetiszakasz (5Mózes 11:26–16:17)

Ez a haragos és átkozódó, korholó és szembesítő próféta egyúttal a vigasztalások tudója is, mert a prófécia nem a jövő előrelátása igazából, hanem felhívás választásra, annak eldöntésére, milyen legyen a jövő. Íme, elétek teszem az áldást és az átkot, áll a hetiszakaszban. Ez a két portéka az, amit a próféta előszed, kipakol elénk. Szembesítése és vigasztalása ugyanazt célozza, hogy felismerhessük a jövő bizonytalanságában a reményt.

Ézsaiás, ahogy a zsidó hagyomány használja őt, jó terapeuta, először szembesít minket önmagunkkal és aztán nem hagy magunkra azzal, amivel szembesített. Vigasztalása segít erőt gyűjteni ahhoz, hogy elbírjuk, hogy kezdjünk valamit azzal, amit megtudtunk önmagunkról. Vigasztal hétről-hétre a magunk mögött hagyott gyászidőszak és az újra szembesítő újév, az Ítélet napja között. Addig most már egy percre sem hagy magunkra és neki, aki annyira őszinte volt velünk szembesítőként, el fogjuk hinni, ha vigasztal bennünket.

Ézsaiás úgy gondolja, úgy tudja, hogy minden rendben lesz végül, bármennyire ijesztő is esetleg az, ami éppen körülvesz bennünket.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim refromzsidó közösség vallási vezetője

Softim hetiszakasz (5Mózes 16:18–21:9)

„mert ember-é a mezőnek fája, hogy ostrom alá jusson miattad?” (Mózes V. könyve, 20, 19)

A Tóra háborúról beszél, és a háborús jogra tanít, amikor a fenti szavakhoz ér. Óvnunk kell a pusztítás idején is a gyümölcstermő fákat, akik nem avatkoznak az emberek konfliktusaiba. A természet közönyös irántunk és – ha minden jól megy – túlél minket. Életünk elsődleges kerete, színtere, amelyet a modernitás nagy mítoszainak tévedéseivel szemben, nem kell és nem is lehet legyőznünk. Meg kell találnunk, a mostani elképzeléseinknél sokkal szerényebb helyünket benne.

A Tóra nem önnön jóságukba szerelmes széplelkek olvasmánya – láttuk, háborúról beszél, és a radikális erőszakmentességen nem azt érti, hogy nem kell megpróbálnunk megvédeni magunkat és mindazokat, akiket ránk bíztak, akikért felelősek vagyunk. Csak arról van szó, hogy nekünk, magunknak nem lenne szabad veszélyeztetnünk a legkisebb, legjelentéktelenebb életet sem. Az öncélú pusztítás tilalmát vezeti le a zsidó vallásjog a gyümölcsfák védelmének előírásából.

A középkori Széfer háHinuh (A tanítás könyve) szerint: „a jámbor ember vigyáz arra, hogy még egy mustármagot se veszejtsen el erről a világról”. A jámbor ember az élet minden megnyilvánulását óvja, jámbornak lenni a teremtett világ meghatott óvása, a létezése felett érzett öröm megnyilvánulása, ami minden lépésünket irányítja. Gazdasági megfontolásból indokolható a pazarlás tiltása és a gyümölcstermő fák óvása, de ezen messze túlmenő – ma úgy mondanánk – az ökológiai megfontolás, ahogy a modern ortodoxia talán legfontosabb egyeteme, a Yeshiva University fontos néhai vezetője, nemzedéke egyik óriása, Norman Lamm rabbi is hangsúlyozza. Ő is úgy gondolja, hogy ideje minél inkább kiterjeszteni a felesleges pazarlás, pusztítás tilalmát. És így, a Tóra szövegének legszigorúbb olvasásával eljuthatunk a dzsaina szerzetesek gyakorlatához.

A dzsainizmus magát örök igazságok gyűjteményének tartja. Önálló vallásként a Buddha kortársaként fellépő Máhávirá tanításaira alapul. Megvilágosodottjainak egyik legfontosabb belátása a teljes erőszakmentesség mindazzal szemben, ami nem bánt minket, az élet minden megnyilvánulásának feltétlen tisztelete. A dzsaina szerzetesek seprűvel tisztítják meg az utat, amerre lépnek, hogy véletlenül se taposson rá egyikük sem az előttük járó rovarokra. Olyan növényt sem esznek, ami a növény életét veszélyeztetné, mint például répát, hagymát, krumplit. A dzsaina szerzetesek feltétlen odaadása a Teremtés iránt nem lehet követelmény, csak példa, inspiráció azoknak, akik szeretnék nagyon komolyan venni a Tórát.

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

A 12. században Maimonidész úgy vélte, az állatoknak szintén vannak „családias” érzései, kötődései gyerekeikhez, mint nekünk, mert a szeretetnek nem a gondolkodás az előfeltétele, hanem a képzelet. A nála pár évtizeddel később született zsidó filozófus, ibn Kaspi pedig úgy gondolta, hogy meg kell értenünk, hogy nekünk, embereknek az állatok és a növények a testvéreink, és értük felelőssé tett minket Isten.

„Ha madárfészek akad elédbe az úton valamely fán vagy a földön, madárfiakkal vagy tojásokkal, és az anya rajta ül a fiakon vagy a tojásokon: meg ne fogd az anyát a fiakkal egyben.”  (5Móz. 22.6) Miért ne? Maimonidész, a középkor derekának legtekintélyesebb zsidó gondolkodója szerint ugyan elkerülhetetlen az állatok fogyasztása, hiszen élni kell, de fölösleges szenvedést nem okozhatunk nekik. Szintén tilos együtt, ugyanazon a napon ölni meg az anyamadarat kicsinyével, nehogy a fiókát az anyja szeme előtt gyilkoljuk meg: mert ilyenkor irtózatos az állatok szenvedése, és nem különbözik az emberétől, mivel az anya szeretete és gyengédsége, amelyet kicsinye iránt tanúsít, nem a gondolkodás, hanem a képzelet terméke, és ez a képesség jelen van nem csak az emberekben, de a többi élőlényben is.

Ez a lélegzetelállítóan modern érzékenységről tanúskodó szöveg 800 év felfoghatatlan történeti messzeségéből üzen nekünk. De van még tovább is. A nagy vitapartner, Náhmánidész megkérdőjelezi, hogy a tórai szöveg csakis ezt jelentené. Egyfelől a Tóra előírásai – szerinte –legvégső soron nem megmagyarázhatóak, mert az Örökkévaló kifürkészhetetlen, emberi ész számára soha át nem látható szándékai tükröződnek bennük.

Másfelől hozzátesz egy még modernebb értelmezést a maimonidészihez. Szerinte az állatok iránt tanúsítandó kímélet nem az állatokat védi, hanem minket „érzékenyít”, azt tanítja nekünk, hogyan ne legyünk kegyetlenek a többi emberrel. Fordított állatkísérlet ez: az állatok nembántásával azt gyakoroljuk, hogyan ne okozzunk fájdalmat egymásnak. A Nahmanidész szerinti előírás egyfajta viselkedésterápia.

A szintén késő-középkori, 13-14. századi ibn Kaspi még ennél is sokkal tovább megy. Rá hivatkozik a csodálatos Nehama Leibowitz, amikor egyenesen azt mondja, azért adta nekünk a Jóisten ezt a törvényt, hogy megtanuljuk, nem vagyunk kitüntetett szereplői a Teremtésnek, hanem mi is az élővilág, az ökoszféra részei vagyunk. Mélyökológiai okfejtése a 14. századból így hangzik: „a Tóra azt akarja tőlünk, hogy – letörve önteltségünket és fontosságtudatunkat – ébredjünk valódi helyzetünk tudatára. Kevélységünkben úgy képzeljük, nincs semmi közünk a többi állathoz, a növényekről nem is beszélve. Hogy ezt az ostoba elképzelést felszámolja, az Örökkévaló előírta nekünk, hogyan kell bánnunk az állatokkal, a növényekkel…” Nem vághatjuk ki a gyümölcsfákat, és a földet is pihennünk kell hagyni időről időre.

Egyenesen azt mondja, hogy bár van közöttünk különbség, de együvé tartozunk a szamárral, a káposztával, a gránátalmával és az élettelen kővel is. Isten teremtményei közé.

Igaz, hogy végső soron nem érjük fel ésszel Istent, de ez nem indok arra, hogy ne próbáljuk kellő alázattal megérteni újra és újra a ránk bízott világot és a nekünk adott Tórát, hogy ne keressük őt a szavakban és a teremtményekben. Ahogy elődeink is tették, itt-ott meglepően közel kerülve hozzánk.

A Tóra immár az ő örökségük is a mi számunkra.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Jobb bevallani, amikor éppen elveszünk a világban, megállni, alaposan körülnézni és végiggondolni, hogy kerültünk éppen ide, mi dolgunk ezzel az elveszéssel, kapkodás és hárítás helyett odafigyelni a saját kétségbeesésünkre. Nicávim (5Mózes 29:9–30:20) és Vájéleh (5Mózes 31:1–30) hetiszakaszok.

A világon senkinek nincs közülünk előre kijelölt útja, tehát minden elveszés vezet valahová. Náhmánidész a 13. századi nagy, misztikus kommentátor szerint erre tanít mostani hetiszakaszában a Tóra.

„Vajon ne lenne közöttetek férfi vagy asszony, nemzetség vagy törzs, akinek szíve elfordulna majd az Úrtól, a mi Istenünktől, hogy elmenjen és idegen isteneknek szolgáljon?” (5Mózes 29-17) „… és ez majd boldognak állítja magát az ő szívében, ezt mondván: Békességem lesz nékem, ha a szívem gondolata szerint járok is, hogy a részeg és a szomjas is elvesszen.  De nem akar majd neki az Örökkévaló megbocsátani, sőt felgerjed akkor az Örökkévaló haragja és búsulása ellene”. (5Mózes 29-19-20)

Az idézetet úgy értjük, hogy aki nem hajlandó bevallani magának, hogy bajban van, aki utat vesztve Tőle, saját magától „idegen isteneknek” szolgálva „boldognak állítja magát az ő szívében,” az nem is tud kijönni belőle. Aki azt gondolja, hogy „békessége lesz”, ha fütyörészve továbbsétál a sötétben, annak az Örökkévaló nem fog, mert nem tud megbocsátani. Anélkül, hogy legalább magunknak bevallanánk, hogy baj van, az Örökkévaló sem segíthet. De hogy jön ide a részeg és a szomjas, akik mindketten elvesznek?
Náhmánidész szerint azért áll a szövegben ez a nehezen érthető és fordítható rész, hogy „a részeg és a szomjas is elvész”, mert az ilyen ember, aki annyira kétségbeesett, hogy képtelen szembenézni a saját kétségbeesésével, kapkodni kezd és percenként fog bele valamibe, aztán az ellenkezőjébe, mert rögtön úgy érzi, hogy az előző kísérlet nem működik. De nem tud fékezni, hol részeg, hol szomjas, és ha akármilyen részeg is, mindig szomjas, nyugtalan és elégedetlen marad.

Vagyis aki elveszett, annak abba kell hagynia az iránytalan szaladgálást, aki nem tudja, merre menjen, annak először mindenképpen meg kell állnia az elveszettségben. És ha észreveszi, hogy az elveszettség az emberek ittlétének alapállapota, akkor otthont kell teremtenie ebben az elveszettségben, és azt remélni, hogy vezet az útja valahova és úgy élni benne, hogy vezessen is valahová tényleg.

A kétségbeesés fontos feltétele a szabadulásnak, ebben egyetért a zsidó hagyomány és a protestáns Sören Kierkegaard. A Nicávim hetiszakasz hetének utolsó napjai ezek, az Újév, Ros háSáná előtt. Ilyenkor egymást támogatva megállunk az elveszettségben, négyszemközt az Örökkévalóval, mert a kétségbeesés az újjászületés egyetlen esélye. Ahogy a hászid tanítás mondja: egyszerre kell fejben tartanunk, hogy csak por vagyunk és hamu, és azt is, hogy értünk teremtetett a világ, ahogy a Talmud tanítja.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Abban a minden magyar számára meghitt versben, amelyet mind el kell olvassunk az életünk legelején, kisiskolásként, a méltán leghíresebb magyar költő beszél a világ legegyszerűbb, legfeltűnőbb tapasztalatáról: ősz van. „Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig énnekem” – írja meglepő bizalmassággal és a tőle megszokott keresetlenséggel. Háázinu hetiszakasz (5Mózes 32:1–52).

„Tudja isten, hogy mi okból. Szeretem? de szeretem” – folytatja, és valóban. Nem világos, miért szeretjük az őszt, miért hatnak meg minket az elmúlás, őszintébben szólva a pusztulás képei. Miért szeretjük, egy másik nagy magyar költőt, Ady Endrét idézve, a tűnő szerelmet, a véget, a búcsút, a halált? Valóban ernyedt halálvágy, dekadencia volna ez az érzés, amely egyidős, alighanem, az évszakok váltakozásával, legalábbis amióta mi, emberek figyeljük a mozgásukat? Mind szeretjük az őszt, megindít mindünket, miközben a legtöbben félünk a haláltól. Petőfi Sándor látszólagos egyszerűsége újra komoly mélységekig hatol.

Aki megérti, miért érzünk ünnepi megilletődöttséget az elsárgult lombok avarjában járva, miért találjuk „szépnek” és miért „szeretjük” csendes méltóságát, az nem csak azt érti meg, miért tartjuk a zsidó naptár nagyünnepeit ősz elején, hanem azt is, mik ezek a nagyünnepek egyáltalán. Az évszakok ciklusa arra figyelmeztet bennünket, hogy minden meghal, ami él és minden, ami ténylegesen él, feltámad minden pillanatban. És arra is, hogy az élet a lezárás és megújulás, a fájdalom és újjászületés ismétlődésének körjátéka, amelyben a szereplők ugyan évről-évre, nemzedékről nemzedékre változnak, de maga a körjáték – ahogy a Prédikátor Salamon tanítja – örök. A Teremtéstől a Megváltásig tart.

Ezek a napok, a beköszönő új év és a megtérés most kezdődő tíz napját követő Jom Kippur, nem gyásznapok, hanem a külső pusztulás, az időmúlás átélésének, és így a belső újjászületésnek az ideje, az élet végességének, egyszeri kivételességének ünnepnapjai. A természet mozgása, ha nem bolygatják, rendezett, a halandóságát ismerő ember viszont maga kell megtalálja az értelmet az életében. Az szereti igazán a tűnő szerelmet, aki megélte. Az tudja elengedni élete minden korszakát, aki beteljesítette, élettörténetébe integrálta őket. Az őszi ünnepek célja felkészülni a halálra a folytonos feltámadással, amikor az életünk új és új szakaszába lép, otthont építeni az örök átmenet minden újabb fázisában. A megtérésnek a zsidó hagyomány szerint mindig fennálló reménye ennek az újjászületésnek az állandó szükségességét is jelenti. Aki megtér, megváltozik, időről-időre, évről évre, életszakaszról életszakaszra képes újjászületni. Ezért van az, hogy a hagyomány valójában a rutin ellentéte, az újjászületés „menetrendje”, és a dolgok megkülönböztetése, tagolása. Tehát a hagyomány, a szabadság letéteményese, az ősz és a nagyünnepek magányáról beszél nekünk. Arról, hogy egyszerre lenni szabadnak és halandónak, folytonos döntést jelent, és minden pillanat egyszeri és jóvátehetetlen.

Beszélnünk kell még ilyenkor arról is – mert ilyenkor, az őszi ünnep idején kiélesednek a belső ellentmondások – hogy egyszerre vagyunk jóvátehetetlenül magányos és jóvátehetetlenül közösségre utalt, közösségi lények.

Amikor megállapítjuk, mennyit nőtt az, aki tegnap még kisgyerek volt, milyen okos és sikeres nagylány és nagyfiú lett a tegnapi éretlen kamasz, a saját öregedésüket látjuk meg hirtelen mások arcában. De rögtön vigaszt is találunk rá: ők jönnek majd utánunk, ismerős arcok, akiket láttunk felnövekedni, belakni a világot, amelyet majd rájuk hagyunk és rajtuk keresztül kicsit még majd mi is otthon leszünk benne. Ezért annyira meghökkentő és örömteli, nehéz és vigasztaló az a sületlen megállapítás, hogy nézd már, milyen nagy lett  a kis X.Y. Nagyobb bölcsesség ez, mint amilyennek tűnik. A halandóság legerősebb vigasza mégis az, hogy van közünk egymáshoz.

Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk, talán abban van az utolsó remény, hisz „létünk ingoványra épül, mely a sötét mélybe húz, de ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény” – énekli Máté Péter, kissé sziruposan, de meglepően pontosan foglalva össze az őszi ünnepek üzenetét.

Az 5784-es év is idegen, félelmetes helynek mutatta a világot. Szó szerint magunkra hagyott minket. Sokan olvassuk riadtan a híreket, mint minden évben újra, és lehet, hogy egyre inkább. Sokan temettük el a szüleinket – én az apámat –, aki gyerekkoromban minden nagyünnep estéjén elmondta a zsinagógában, hogy ez az utolsó alkalom, hogy itt van. Jövőre már nem lesz velünk. Ez is eljött, ez is eljön végül szabályosan, a dolgok kívánatos rendje szerint alakuló élettörténetekben. Sokan találtunk egymásra, miközben a világ lassan elromlott körülöttünk. Voltak, akik hosszú kapcsolatoktól vettek búcsút. Sok fájdalom volt és sok öröm, mint minden évben. A világ, ahogy szokott, forgott tovább keserű levében. És ez az év újra éppen a mi életünkből telt el. A világról, amely a hagyomány szerint ezen a napon teremtetett, nem lehet egyebet mondani. Imádkozzunk, hogy Izráel közössége és az emberiség valahogy túlélje a XXI. századot, ahogy túlélte az előzőket is. Legyünk megbocsátók, nevessük ki és vegyük is komolyan önmagunkat és a világot.

Ezen a napon teremtetett a világ és Pásztora ezen a napon fogja megítélni, szigorral és kegyelemmel. Ha jól csináljuk, akkor mi magunk szigorúak leszünk magunkkal, hogy Ő már könnyen lehessen kegyelmes: az Ég kapu nyitva állnak ilyenkor, a megtérés és újjászületés napjaiban. A zsidó év örök drámája aktuális tetőpontjára érkezett. Az Ég sarkig kitárt. Nyitva álló kapuinak bezárulása Jom Kippur napja után példaként kell szolgáljon számunkra a bölcs, nyugodt és megbocsátó szeretet gyakorlására, Isten korlátlan elfogadásának mintájaként. Ti, akik most itt vagytok / Önök, akik most itt vannak, jó, ha tudjátok / ha tudják, hogy a közösség kapui egész évben nyitva állnak előttetek. A csend, a feltöltődés, az újjászületés minden szombaton várja Önöket / vár Benneteket. Mindenki, minden személy és család lehetséges otthonaként.

A Talmud szerint (ros háSáná traktátus11a) az Örökkévaló Ros háSáná napján emlékezett meg Sáráról, Ráhelről és Hannáról, akik gyermekért könyörögtek Hozzá. A megtérés napjai idején fogant meg Izsák és Sámuel próféta. Ezért olvassuk fel Ros háSáná napján a Tórából Sára és Izsák, a prófétai könyvekből Hanna és Sámuel történetét. Ezért vannak most körülöttünk a gyerekeink. Ez az időszak a külső világ, a természet elalvásának és az ezt szemlélő ember megújulásának ideje. A reggeli ima szavai szerint a lélek, amelyet Isten helyezett belénk, tiszta. Aki megtér, valódi önmagához tér meg ismét. Itt van az ősz, itt van újra. Boldog lelki megújulást, boldog hazatalálást mindenkinek.

Jó évre való beíratás, majd jó szombatot mindenkinek!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Milyen bűnök indokolták a Teremtés összeomlását és tényleg büntetés-e az, ha megremegnek a Teremtés eresztékei? Hogyan építhető újra a világ? Vájjérá  hetiszakasz (1Mózes 18:1–22:24)

A midrás, a rabbinikus kommentár szerint a bűnök, amelyek az özönvízhez vezettek, és amelyekről semmi közelebbit nem mond a Tóra, talán egészen aprók lehettek. Egészen kis értékű lopásokra szakosodott az akkori emberiség, mindig annyit loptak nagy tömegek, amennyiért még nem lehetett megbüntetni őket, a lopások értéke nem érte el a büntethetőség szintjét. Ezzel a stratégiával minden esetben el tudták kerülni a felelősségre vonást, ezért nagyon népszerűvé vált az ilyen lopás. Lényegében mindenki úgy gondolta, ennyi belefér. És anyagilag talán bele is fért a megkárosítottaknak, de a lopással kapcsolatos közmegegyezést tönkretette. Elmosta fokozatosan az együttélés normáit, azt kondicionálta, hogy ami nem büntethető, az belefér.

Ha nincsenek társadalmi normák, hallgatólagos megállapodások, akkor csak a büntetés ereje, a félelem tarthat vissza minket attól, hogy bármit megtegyünk egymással. Azt a társadalmat, amelyiket a republikánus erény, azt a világot, amelyet az összetartozás tudata, közös történetek, közös hitek és remények nem tartják össze, csak a formális jog intézményei, semmi sem menti meg az összeomlástól. Ha a jogi előírások mögül kikerülnek az erkölcsi egyetértések, a jog épülete maga is összeomlik nemsokára. Ahol az együttműködés szelleme és reménye meghal, ahol a másik egyszerűen vetélytárssá lesz a javak birtoklásáért folytatott harcban, ott az emberek bármikor kijátszhatók egymás ellen és a kis bűnök összeadódnak teljes társadalmi összeomlássá.

A teremtés a vizek és a szárazföld elválasztásával kezdődik. Az özönvíz ezt vonja vissza, felbuzognak az égi és földi vizek, hogy elnyeljék és visszamossák a semmibe a teremtett világot. A jog alatti normák, a kölcsönös bizalom és az együttműködés összeomlása is így mossa alá a közösen teremtett szimbolikus világok alapját, fundamentumát. A teljes szétesés, a szociális összeomlás, özönvíz pusztítása marad utána.

Ma Magyarországot ez a veszély fenyegeti. Zárt, egymástól félő, egymással szemben agresszív álközösségek világa, amelyek határait mesterségesen gerjesztett konfliktusok jelölik ki. Évtizedek óta szakad le, távolodik, nemzedékek óta, mindenféle remény világától az ország több régiója a végletes, perspektívátlan szegénység felé, amelyben nincs jog, nincs politikai közösség, nincs közös emlékezet, csak a kilátástalan mindennapok távlattalan élet-alattisága.

Borbély Szilárd úgy írta le ezt a vidéket, mint ami valóban kiesett a teremtésből:

„az idő itt nem repül, / mint a könnyű nyíl, hanem / ahogy a sárcipő, kolonc gyanánt / ránk tapad és levakarhatatlan / súlyként visszahúz… A víz s a föld örök. A sárnak nincsen történelme semmi, / ebben jártak szarmaták, hunok, / és avarok, tatárok, szovjetek. Egymás nyomába lépünk itt időtlen.” (Az Olaszliszkai)

A világ a zsidó hagyomány szerint emlékezet és remény, történet, amelynek mind a szereplői vagyunk és a Teremtéstől a megváltásig tart. Isten és ember közös története, vagyis szövetség. Ezt ajánlja fel, először a világon, Noénak Isten. Még az özönvíz előtt szövetséget kötnek a világ újraépítésére, majd az első szövetséget követi Ábrahám utódainak szövetsége, a zsidókkal külön kötött szövetség, hogy a népek fényévé legyenek.

Noé gazdálkodni kezd, szőlőtöveket ültet, miután kijön a bárkából, életet sarjaszt az elpusztult világon. Körülöttünk, Magyarországon és a bolygón, újra a szorongás és a pusztítás idejét éljük, inog és recseg-ropog körülöttünk a teremtés. Ismét Noé kortársai vagyunk mindannyian. A szövetség a szétesett közösségek újjáépítése, bevonásuk az emlékezet és a remény, a megszentelt, értelemmel telített idő nagy történetébe újra. Felismerni mindenkiben a teremtményt, a felebarátot, a honfitársat, elkezdeni beszélni és figyelni újra. Visszaépíteni mindazt, ami a félelmen túl valóban összekapcsol bennünket. Az özönvíz története nekünk ma, újra, a világ újjáépítésének örök története.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Úgy tűnik, vannak nem-zsidók, akik valami mást, valami olyat tudnak a Legmagasabbról, amit mi, zsidók nem – és fordítva. Az igazság olyan talán, mint egy törött cserépedény, apró, egymástól különböző darabkákból áll majd össze. Chájé Szárá hetiszakasz(1Mózes 23:1−25:18).

Ebben a hetiszakaszban tűnik fel ismeretlenül, a semmiből egy ember, Ábrahám, aki azt a feladatot kapja Elhívójától, hogy benne leljen áldást a föld minden családja. Hogy hozza helyre, ami elromlott. Legyen az Ő földi nagykövete. Ő és azok, akik az ő szövetségébe tartoznak.

Első feladatainak egyike, hogy megmentse kedves, de nem túl szilárd jellemű unokaöccsét, Lótot és társait az agresszív helyi kiskirályok hatalmaskodásától. Győzelme után egy titokzatos figura keresi fel, Salem királya, bizonyos Melkicedek, aki a Legmagasabb papjaként szolgált a Tóra leírása szerint. Megáldotta Ábrahámot és tizedet kapott tőle. Tettek egy-egy gesztust egymásnak, aztán, három vers után, a titokzatos pap kikerült a történetből, jött és ment. Ki volt ő és honnan ismerte a Legmagasztosabbat, aki csak nemrég hívta el Ábrahámot? A neve azt jelenti, az Igazság Királya és a hely neve, Salem (teljesség, béke), amelyen uralkodott, erősen utal a későbbi Jeruzsálemre.

Pál apostol, klasszikus rabbinikus-talmudista csűrés-csavarással azt hozta ki történetéből a zsidókhoz írott levélben, hogy lám, ő is pap, kohanita volt – pedig nem is Áron főpap utóda –, jóval előtte járt a földön és nem is volt zsidó. Tehát a názáreti Jézus is lehetett, származásától függetlenül főpap, méghozzá Melkicedek rendje szerint. Pál ezzel egy zsoltársort idéz, az egyetlen helyet, ahol Melkicedek újra felbukkan a héber Bibliában. Ábrahám tizedet adott neki és benne az ő utódai is tizedet adtak neki, tehát Melkicedek nagyobb papja volt az Örökkévalónak, mint a zsidó papság, tehát Jézus is inkább pap a zsidó papságnál „Melkicedek rendje szerint”.

Pál szerint a keresztények még zsidónak is jobbak a zsidóknál. A zsidó hagyomány szerint pedig Melkicedek vagy hozzánk tartozott tulajdonképpen, vagy ha nem, akkor nem is annyira fontos. Az is lehet, hogy Melkicedek nem jobb, vagy rosszabb hívő volt, mint Ábrahám, hanem másmilyen, mást ismert fel az Örökkévalóból, mint ő. Kölcsönösen elismerték egymást Ábrahámmal, az Örökkévaló zsidó és nem zsidó szolgáiként. Isten végtelenségének egy részét Ábrahám és a judaizmus értette meg, másik részét ő.

Nem igaz, hogy lényegében minden vallás ugyanazt tanítja. Megvan a saját igazsága az összesnek. Franz Rosenzweig zsidó filozófus szerint az igazság drámai természetű, a zsidóság és a kereszténység a dráma résztvevői. Hordozzák saját részigazságaikat, de a teljes igazság kettejük párbeszédében születik meg, a dráma igazsága lesz. A szintén zsidó filozófus, Walter Benjamin a kabbala ihletésére cserépdarabokról beszél, amelyek nem egyformák, hanem kiegészítik egymást, együtt adják ki az egykor teljes cserepet.

Amikor feltűnt Ábrahám a Tóra történetében, rögtön a legelején vallási párbeszédbe kezdett az Igazság Királyával, Melkicedekkel. Ábrahám szövetségének tagjai talán nem teszik rosszul, ha továbbviszik ezt a párbeszédet.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Lót mindig arra megy, szegény, amerre a többiek mennek. Ha mindenképpen választania kell, mindig a könnyebb úton indul. Emiatt köt ki a bűnnel teli, halálra ítélt Szodomában. Lót olyan jószándékú ember, aki sosem vált felnőtté, önállóvá, sosem lett önmagává. Ez volt a vétke és a büntetése is. Ábrahám pedig csak megmenteni tudta, megváltani nem. VÁJÉRÁ hetiszakasz (1Mózes 18:1–22:24).

Lótról megtudjuk a Noé hetiszakaszának végén, hogy korán elvesztette az édesapját, fiatalon elárvult és úgy tűnik, Ábrahám, a nagybátyja vette gondjaiba, vagy inkább hozzá csapódott, amikor az utóbbi elindult Háránból, követve Isten szólítását, az ismeretlenbe. Ez, az árvaság és világbéli idegenség hozzájárulhatott Lót sodródásához, ahhoz, hogy nem vált döntéseiben felnőtté. Ment Ábrahámmal és Sárával, akik a hívást követték. Nem tudjuk, hogy az árvák érthető kötődésén kívül apjuk rokonaihoz, összeköti-e még valami Ábrahámmal, tulajdonképpen nem derül ki, mit csinál Ábrahámék mellett a bibliai történetben.

Időről időre el is tűnik belőle, aztán megint felbukkan, amíg Ábrahám nem jelzi neki tapintatosan, hogy lassan el kéne válniuk: unokaöccse immár elég jómódú ahhoz, hogy a saját lábára álljon. Lót a gonosz hírű, de dús legelőjű Szodoma környékét választja, Szodoma lakosa lesz, első önálló döntését az motiválja, hogy – anyagi értelemben – hol tűnik könnyebbnek az élet. Amikor dönteni kell, amikor muszáj, valamerre elindulni, habozás nélkül a könnyebbik utat választja.

Később fogságba esik, Ábrahám szabadítja ki, távolról is gondoskodik róla. Aztán eltűnik Szodoma forgatagában, nem is kerül elő addig, amíg csak küszöbön nem áll a város pusztulása. Ábrahám, amikor a város megmentéséért könyörögve vitázik Istennel, eléri, hogy ha csak tíz igaz is találtatna benne, a város megmenekülne. De nem említi Lótot a lehetséges igazak között, szóba sem hozza az unokaöccsét. Nemigen bízhat benne, bármennyire is szereti, hogy Lót említése meggyőzhetné Istent.

Érdemes összenézni, hogyan fogadja Lót és hogyan Ábrahám a hozzájuk érkező angyalokat a hetiszakasz szövegében. Szinte szóról szóra megegyezik a két leírás, a szöveg jelzi, hogy Lót sokat tanult a vendégszeretetről, az ismeretlen iránti bizalomról és a nyíltszívűségről Ábrahámtól. De az apró különbségek is beszédesek. Lót, amikor észleli vendégeit, udvarias meghajlással köszönti őket, mint Ábrahám, de nem szalad eléjük, a házába hívja őket, de vacsorát előszörre nem ajánl fel nekik.

Lót sokat tanul, de semmit nem tesz belsővé, lemásolja Ábrahám formális gesztusait, de minden belső meggyőződés nélkül. Egyáltalán nem rossz ember, de híján van minden szellemi és erkölcsi önállóságnak.

Ezért ismétli meg Noé sorsát, a pusztulás utáni összeomlás, az alkoholizmus és a belőle következő, a kontrollvesztésből eredő újabb tragédiák tekintetében egyaránt. Az alkoholizmus mind a kettőjük esetében az erkölcsi számonkérhetőség, a tudatosság teljes felszámolódásához vezet.

Ábrahám felelős árva unokaöccséért, és elég messzire megy, a testi épségét is veszélyezteti, hogy biztonságban tudja. Amiben nem tud neki segíteni, az a stabil kötődés erejének megtapasztalása, amely erőt ad az önállóságra. Pátyolgatja Lótót, de nem segíti felnőni. Elküldi, amikor elengedő vagyonra tesz szert, de nem segíti hozzá a szellemi, erkölcsi felnövéshez. Noé és Lót megindító tragédiája világossá teszi, hogy ez elengedhetetlen. A súlyosan sérült kötődésű Lótokat felelősen, biztonságosan, önállóságra képessé téve szeretni és így elengedni a legnehezebb és a legfontosabb érzelmi feladataink közül való. A világ sora múlik valamekkora részben rajta, sikerül-e.

Jó szombatot!

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője

Amikor Rebeka megtudja, hogy Ézsau, akinek a kisemmizését ő találta ki és vitte végig tulajdonképpen, bosszúból meg akarja ölni Jákobot, könyörög szeretett, kisebbik fiának, hogy meneküljön. “Miért veszítselek el mindkettőtöket egyszerre”?-kérdi kétségbeesetten. Most, amikor már jórészt késő, a gyilkosságra készülő Ézsauért is aggódni kezd. Rájön, hogy mégis szereti. TOLDOT hetiszakasz (1Mózes 25:19−28:9).

A történet kezdetén egy boldogtalan házasság áll, amelyben mindkét fél a gyerekeitől remél csak megértést, nem a házastársától. Aki a gyerekek közül az egyiknek a bizalmasává válik, a másik szülőjét szükségképpen elveszíti. Izsák Ézsaut szerette, Rebeka Jákobot. És a fiúk utálták egymást, féltékenyen és hűségesen, ki-ki ahhoz a szülőhöz, amelyik őt választotta.

Rebeka ötletének segítségével szerzi meg Jákob a vak Izsák áldását, amelyet Ézsaunak szán, egyszerre csapva be a férjét és a nagyobbik fiát (és amúgy önmagát is, mert Izsák, amikor Jákob elmenekül, megáldja őt a saját áldásával csel nélkül is, a csalásra nem volt semmi szükség).

Amikor az eset következményei kezdenek megmutatkozni, Ézsau bosszúért liheg, Rebeka pedig kénytelen talán örökre (a Tóra nem mondja meg, mikor halt meg Rebeka, látták-e még egymást) elbúcsúzni Jákobtól, ha biztonságban akarja tudni.

És ebben a pillanatban jön rá, hogy nem csak borzasztó kártékony volt választania a fiai közül, de önnön valódi érzelmeinek félreismerése is. Az az utolsó mondata a távozni készülő Jákobhoz, hogy “miért veszítenélek el mindkettőtöket egy napon? (Mózes I. könyve, 27.fejezet, 46. vers)

A 12. századi rabbi, kommentátor szerint attól félt Rebeka, hogy Jákob és Ézsau megölik egymást vagy mások ölik meg bosszúból Ézsaut, ha mégis sikerrel jár. Hogy a leszármazói között a gyilkolásnak, pusztításnak soha nem lesz vége.

Más is felfigyel arra, mennyire zavarba ejtő ez a mondat. A 18. századi, észak-afrikai illetőségű kommentátor, az Or Háháim le is akarja tagadni szinte, makacsul kitartva amellett, hogy Rebekát csak Jákob sorsa érdekelte, Ézsaué továbbra sem. De éppen azért kellett ezt megpróbálnia bebizonyítani, Jákob “védelmében”, mert a szöveg elsődleges jelentése éppen ellentétes ezzel az állásponttal.

Rájön tehát Rebeka, magát is meglepve, hogy miközben szereti és féti Jákobot Ézsautól, közben szereti és félti tervezett tette következményeitől magát a gyilkosságra készülő Ézsaut is. Most, a katasztrófa pillanatában, rájön, hogy a férjével szembeni bizalmatlanság, a házassága boldogtalansága miatti érzelmi vakfoltjai és kétségbeesett érzelmi manipulációi eltakarták előle a saját érzéseit.

Rebeka akkor válik újra édesanyává, amikor mindenkit elveszít, amikor összeomlik az életstratégiája és vele az erre a stratégiára épülő élete. Hogy mindez mire elég, nem tudni, de talán mégsem mindegy, a fiúk későbbi könnyes kibékülését tekintve talán mégis volt jelentősége annak, hogy a fiúk mindvégig tudhatták, az édesanyjuk, ha szinte mindent el is rontott, ha nem is mutatta ki, jól vagy egyáltalán, de mégis szerette őket. Van remény és vigasz.

A világ teremtésének és benne a zsidók születésének története ezen a héten véget ér, elolvassuk az utolsó mondatokat a Tóra első könyvéből. És semmi nem zárul le Jákob és József életén kívül, minden ideiglenes marad, vagyis nyitott. Továbbra is bármi lehetséges. A zsidók történetei, úgy tűnik, nem érnek véget. VÁJCHI (1Mózes 47:28–50:26)

Pedig éppen a lezárásról van szó, először Jákob, aztán nem sokra rá József életének végéről. És ugyanott vagyunk, ahol a legelején. Idegenben. Amikor a történet kezdetén Ábrahám elindult, Isten azt ígérte neki, hogy elvezeti a földre, amely az otthona lesz, ott lesznek nagy néppé a gyerekei.

Három nemzedék élete futott le azóta, és senki nem él az Ígéret földjén Ábrahám dédunokái közül. Jákobnak csak a csontjai térnek vissza, ahogy Mózes sem léphet majd be, csak távolról vethet majd egy búcsúpillantást az országra, amelynek az életét szentelte és ahol sohasem járt. Így végződik majd a Tóra utolsó könyve. A héber Biblia egésze pedig Kürosz perzsa király dekrétumával, amely hazaengedi a babiloni fogságból a zsidókat a rég megígért földre.

Minden rész az ígérettel végződik, egyik sem a beteljesüléssel. Ábrahám, amikor elhagyta apái házát, a világot, amelyben otthon volt, valójában az ígéret idejébe lépett be, létrehozta a jövőt, megnyitotta a világot a váratlan, az eljövő, a Messiás számára, belekezdett a legnagyobb, azóta is zajló kalandba, a világtörténelembe. Azóta az idő, a jövő a zsidók otthona.

A hetiszakasz elején kétszer is beleszól a történetbe egy ismeretlen hírvivő, egy egyiptomi udvaronc, akit feltűnő módon nem nevez meg a szöveg: „mondta Józsefnek, hogy az apja beteg” (vagyis haldoklik), ezt olvassuk, de nem tudjuk meg, ki az, aki mondta. Amikor József megérkezik Jákobhoz elbúcsúzni, ugyanígy nem tudjuk, ki az az ő, aki jelentette az öregembernek, hogy a fia megérkezett hozzá.

Talán azt tanulhatjuk a Tóra titkolózásából, hogy minden történetünkben van valami, amire nem látunk rá, minden történetünkben ott van az ismeretlen. Minden történetünkben ott bujkál Isten angyali vagy emberi hírvivőkön keresztül. Ő teszi nyitottá a történeteinket, jövőre is.

A Világ Teremtője a hetiszakasz első mondataiban személyes történetünk, találkozásaink Isteneként fedi fel magát. VÁÉRÁ (2Mózes 6:2−9:35)

A Fáraóval egyelőre eredménytelen tárgyalásokat folytató Mózes panaszt tesz a Jóistennek, aki bíztatásképpen új oldaláról mutatkozik be neki: elmondja, hogy az ősatyák nem ismerték azon a négybetűs néven, amelyet nem mondhatunk ki, amelyet „a névként” emlegetünk, HaSém.

Ez a név, Isten legbelsőbb neve összekapcsolódik az egyiptomi kivonulással, Mózes nemzedékének élettörténetével: felismersz majd akként az Istenként, aki kivezet Téged Egyiptomból, aki megmutatkozik Neked nem csak a teremtett világban, de a saját élettörténetedben is. Nem csak a tavak feszített tükrén és a mókusok futásán, a viharfelhők poétikus haragjában az égen, de a gondnok fütyörészésében, a büfésnéni hanyagul elegáns kézmozdulatában, amely váratlanul egy kamaszlányt idéz, a szerelem levezethetetlensége, a találkozások tapasztalatában, a gyereked váratlan kérdéseiben.

Amikor Mózes beszámol minderről a zsidóknak, azok nem hallgatnak rá „a türelmetlenség és a nehéz munka miatt” (Mózes II, 6,9). A legtöbben úgy értelmezik, hogy a szegény, rabszolga zsidók voltak türelmetlenek a sok munka miatt. De a 13. században élt Lévi ben Gerson rabbi, Gersonidész szerint az volt a baj, hogy Mózes volt türelmetlen, épp a túl sok munkája, a „küldetése” miatt. Annyira el akarta végezni a feladatát a zsidó néppel, hogy nem ért rá az egyes zsidókra figyelni. Ezért nem sikerült tulajdonképpen soha meggyőznie a társait arról, hogy a szabadság jó dolog, ezért vágytak vissza Egyiptomba. Mózes jó vezető volt, mert kihozta a népet Egyiptomból és elvitte Izrael határáig, de rossz pszichológus, mert a szívüket nem nyerte meg Istennek. Épp arra nem ért rá, hogy a történetükben, a saját, apró dolgaikban, szerelmeikben, kötődéseikben, esetleges, megmosolyogtató vonzalmaikban megmutassa nekik Istent, hívja fel a figyelmet Gersonidészt idézve a liberális, feminista ortodox rabbi, Shlomo Riskin. Arra nem jött rá Mózes, amire a magát ateistának tartó Petri György igen. Hogy „az angyal a részletekben lakik”.

Aki oda tud figyelni valamire a világban úgy, hogy elfeledkezik közben önmagáról, az tudtán kívül is egyfajta istentiszteletet tart.

Mert „egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, / és egy kazánház tekergő csövei burkolva üveggyapottal és sztaniollal./ Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt és a levegő üveghidege. Egy eldobott/ üres cigarettásdoboz céltalan zörgő összevissza szálldosása az út betonján/ a változó szél szeszélye szerint/ … De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, / és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól/ iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – / Mert az angyal a részletekben lakik”. (Petri György: Mosoly)

Néha feltárul, ahogy a hetiszakasz (Váérá) címe is mondja (“És feltártam magam”) a csoda hétköznapjaink törmelék-anyagában. Váratlanul, „a változó szél szeszélye szerint”.

Sáláh ámi – engedd el népemet – üzeni a Fáraónak, a világ leghatalmasabb emberének Mózesen keresztül az Örökkévaló az aktuális hetiszakaszban. Az ég és a föld alkotója ezen a ponton lép bele a világtörténelembe, hogy a végső, messiási remény történetévé változtassa.(BO hetiszakasz, 2Mózes 10:1−13:16) 

Irving Greenberg, a nyolcvannyolc éves nagy amerikai ortodox rabbi és gondolkodó, a nyitott ortodoxia doyenje szerint a zsidóság az Exodus, az egyiptomi kivonulás vallása, ez a mostani hetiszakaszban megjelenő pillanat az alapító eseménye. A judaizmus alapító tapasztalata az elnyomó földi hatalmasságokkal szembeforduló isteni ígéret, hogy végül mindenki szabad lesz majd, senki nem uralkodhat másokon, nem nyomhat el, nem bánthat, nem zsákmányolhat ki senki senkit. Hogy a világ megígért jövője nem a fáraók, hanem az Örökkévaló kezében van, aki szabadnak, felelősnek, vagyis saját képmására teremtette az embert. A zsidók feladata az, hogy életben tartsák és hirdessék ezt a mindenkinek szóló ígéretet, hogy dolgozzanak érte az Örökkévaló földi szövetségeseiként.

A kivonulás nem múlt, hanem remélt és megígért jövő, ezért van az Greenberg rabbi szerint, hogy mindhárom tórai zarándokünnep végső soron a kivonulás eseményének az ünnepe és mindannak, ami ebből következik. A szabadulásé a Peszáh, sivatagi vándorlásé a Szukkot és a kivonulást követő Tóraadásé a Sávuot. Szabadság nélkül nincs hazatérés, otthonkeresés és saját, önmaguk által választott törvényeik is csak szabad közösségeknek lehetne. A kivonulás a kezdetektől fogva a zsidó hit középpontja, az Exodus, mint a szabadság első híradása a zsidó nép örökké aktuális, minden Széder estén újraélt múltja és a jövője is, mint a végső szabadság, a megváltás mintája és hírnöke: minden szombat ennek a messiási jövőnek a megelőlegezése, az újév és a Jom Kippur olyan újjászületés, amely méltóbbá tesz minket az ígéretre és erőt ad, hogy tényleg elhiggyük, mindennek ellenére, hogy a rémes történelem, a sokszor rémes világ igenis a megváltás felé halad, mindennek ellenére; hogy valóban lesz még egyszer ünnep a világon.

A zsidó világtapasztalat minden megnyilvánulásában a kivonulást idézi és a megváltás szövetségére hív el bennünket: ez a szólítás keres minket és ér el időről-időre Hozzánk, mert, ahogy Avraham Joshua Heschel mondja, nem csak az ember keresi Istent, de Ő is fáradhatatlanul keres minket. A vele kötött szövetség teremt közös ügyet számunkra, ez tesz közösséggé minket és ez köt össze azokkal a nemzedékekkel, akik előttünk járnak és akik utánunk jönnek. Fejezetek vagyunk a megváltás hosszú történetében.

Néha Isten azzal segít, hogy elzárja minden visszaút lehetőségét. „És midőn elbocsátotta Fáraó a népet, nem vezette őket Isten a filiszteusok országán keresztül, mert közel volt az; nehogy megbánja a nép, midőn háborút látnak és visszatérjenek Egyiptomba. Azért kerültette Isten a népet a puszta útján, a Nádas-tenger felé”. B’SÁLÁCH hetiszakasz (2Mózes 13:17−17:16) 

Egyiptom és Izrael szomszédok. A zsidók pillanatok alatt hazaérhettek volna, ahogy vissza is mehettek volna ugyanígy perceken belül. Ezt akarta elkerülni Isten, mert aki elindul, az még nem szabad. Aki fizikailag megszabadult egy csapdahelyzetből, az érzelmileg, lelkileg még függhet tőle. Néha Isten azzal segít, hogy ilyenkor elvágja minden visszaút lehetőségét.

A zsidók ezen az úton is „láttak háborút”, már ennek a hetiszakasznak a végén: Ámálek megtámadja őket a pusztában, harcolnak ellene és győznek. De nem ez az oka a kerülőnek valójában. Nem is egészen az, hogy így majd nem vágynak vissza. Épp erről van szó: mindig visszavágynak a szolgaságba, ha a szabadság munkává, felelősséggé válik. Azért vezette őket valójában Isten a Nádas-tenger (ha tetszik, a Vörös-tenger) felé, hogy az kettéváljon, átengedje őket és visszazáródjon mögöttük. Hogy soha többé ne fordulhassanak vissza.
Minden közösség elengedéséhez, amelyhez valaha tartoztunk és nem tartozunk többe, minden viszony elengedéséhez, amely valaha a másikhoz kötött minket, de már nem köt, kell egy ilyen gyászolási szakasz. Mert eleinte nélküle még nehezebb lesz gyakran. Vagy mert úgy érezzük, nem volna szabad haragudnunk épp rá, épp rájuk. Ilyenkor jön Isten, ha elér minket a kegyelme, hogy bezárja mögöttünk a Vörös-tengert addig, amíg el nem találunk valódi otthonunkba, a nekünk megígért földre.

Nézz vissza haraggal, a Tóra szerint ez is átmenetileg nélkülözhetetlen a majdani megbocsátáshoz. Engedd el, távolíts, szabadulj meg a függéstől, menj, hátra se nézz. Eljön az idő, amikor már saját érzelmi otthonod lesz és visszamehetsz – a megbocsátó emlékezés révén vagy akár ténylegesen is, ha akarsz – az elvesztett otthonokba. Azért nézz vissza most, egy hosszú átmenetre, haraggal, hogy ne mérgezze meg teljesen a szíved az elfojtott indulat.

A Fáraó elküldte a népet maga is, aztán utána akart menni. Izrael népe átért a Nádas-tengeren és az nagy robajjal bezárult mögötte.

Az útnak a neheze csak ezután jön, viszont most már elsősorban célja lesz, nem oka.

Mózes a Tízparancsolat hetiszakaszában a spiritualitás új útjait tanítja meg nekünk.  JITRÓ hetiszakasz (2Mózes 18:1–20:23)

A „spirituális tapasztalat”, a minket meghaladó végtelen megtapasztalása, illetve véges önmagunk megtapasztalása ennek részeként, nem megosztható. A fizikai tapasztalatok lényege, hogy megismételhetőek, demonstrálhatóak, ez teszi lehetővé a természettudományos kutatást. A vallási tapasztalat viszont mindig végtelenül bensőséges és személyre szóló: a dán protestáns gondolkodó, Kierkegaard szerint Isten első híve, Ábrahám nem az emberek egyikeként, nem az emberi nem egyik képviselőjeként, hanem a néven szólítása révén, kizárólag Ábrahámként lépett elé legviharosabb, legmélyebb találkozásuk alkalmával, Izsák megkötözésekor.

A meditációhoz magányra van szükségünk, arra, hogy elmerüljünk önmagunkba, és ott leljük fel azt, ami már nem az „énünk” többé. Ebből a hetiszakaszból is látjuk, hogy a kinyilatkoztatás valódi színhelye a sivatag: a csend és a végtelen üresség birodalma. Mózesnek is a sivatag magányában jelenik meg először az Örökkévaló az el nem égő bokor lángjaiban, Izsák is magányos, késődélutáni sétáján (de még a kijárási tilalom beállta előtt) „találja fel” a rabbik értelmezése szerint a délutáni imánkat, Jákob is magányosan szembesül Istennel két látomásában: első magányos éjszakáján, amikor a „lajtorjáról” álmodik, illetve akkor, amikor családját elhagyva, egyedül visszaballag a Jábok gázlóján, hogy találkozzon és megküzdjön az angyallal.

A zsidó nép legnagobb, közös istenélménye, a Tízparancsolat kinyilatkoztatása ugyanakkor egészen másfajta megtapasztalása Isten jelenlétének. A hetiszakasz azonban arról számol be, hogy, szinte már komikus gyakorisággal, fel és le futkározik a hegyen, közvetítve az Örökkévaló és a nép között. Semmi kevésbé hagyományosan „spirituális” tevékenységet nem lehet ennél a szaladgálásnál elképzelni – nincs jelen sehol, nem koncentrál, nem mélyül magába. Mediál, közvetít, fordít Isten és az emberek között -tolmácsol a „tárgyalófeleknek”. A Tóra úgy látja, ez a dolga annak, aki a legközelebb áll Istenhez, aki a legmesszebbre jutott „spirituálisan”. Újra és újra lejönni a hegyről, elengedni Isten közelségét és megmutatni Őt azoknak, akik messzebb vannak Tőle.

A legmagasabbrendű spiritualitás a Tóra leírása szerint aktív, társas, közösségi, tulajdonképpen politikai – ezt veszi észre Sam Berrin Shonkoff rabbi: a legmagasabb szintű spiritialitáshoz nem a tartós elvonulás, a remeteség, hanem a közösségteremtés juttat el bennünket.

Lehet bizonyos dolgokban a politikában néha hazudni, de politikát hazugságra építeni nem lehet, Bibó István szerint. A Tóra belátása nagyon hasonló ehhez. MISPÁTIM (2Mózes 21:1−24:18) 

Tartsd magad távol a hazugságtól, mert Én nem teszem a gonoszat igazzá – kéri az Örökkévaló ebben a hetiszakaszban. Szokatlan megfogalmazás, amely azt sejteti, hogy a hazugságban nem csak benne lenni nem szerencsés, de még a közelében sem kéne tartózkodni. Annyira veszélyes, hogy jobb nagy ívben elkerülni még a környékét is. Ha valamiről később hazudnom kell bárkinek, aki fontos számomra, vagy valóban elszámolással tartozom neki valamiről, tudható, hogy szinte biztosan jobb egyáltalán nem megtenni. Eleve minél kevesebbszer kerülni olyan helyzetbe, hogy vagy fájdalmat kelljen okoznunk az őszinteségünkkel, vagy hazudni legyünk kénytelenek, mert aki fontos dolgokban hazudik a másiknak, az végső soron onnantól kezdve a hazugságra építi a kapcsolatát, megszünteti fokozatosan mint valódi kapcsolatot., egyre mélyebbre érve a hazugságban.

A hazugság út, amelyre nem szabad rálépni, nagyon messzire visz és egyre nehezebb letérni róla, rá sem lépni a legjobb.

És, figyelmeztet a Tóra, nem lehet valami jót kihozni végül valahogy belőle, addig hazudozni tovább, amíg végül kikeveredünk belőle, a cél érdekében hazudni, keresztülhazudni magunkat az igazsághoz, ahogy Dosztojevszkij regényhőse és nyomában a végül kommunistává váló Lukács György remélte egykor. Mert én nem teszem a gonoszat igazzá.

A kiegyezést és az utána következő időszakokat bíráló Bibó István a hazugságra épített politikát „hamis realizmusnak” hívja, a kisebbik rossz választását a hazug konstrukción belül, a hazug rendszer kitatarozását, toldását-foldását, átkötözését pántlikával, a hazugság, a gyökeres hazugság óvását és bevonását cukormázzal, a teljes összeomlásig; mert sajnos, az igazság elérése úgyis lehetetlen, a hamis realista szerint meg kell maradnunk az adott hazugságban.

Bibó nem életidegen moralista, ahogy a Tóra sem az. Néha, apróságokban, eltűrhető lehet hazudni, még ha szépnek nem is nevezhető, megesik. De barátságot, szerelmet, együttműködést, szövetséget, közösséget, politikát nem lehet hazugságokra alapozni és nem köldöknéző idealizmus végső bizalmi kérdésekben kíméletlen őszinteségre törekedni, mindig abból lesz végül kisebb baj, még ha a kisebb is elég nagy lehet. Távol kell tartanunk magunkat a nagy hazugságoktól, az élethazugságoktól, amelyek végül mindig kiderülnek.

Az egyénekéi, a családokéi, a népekéi mind.

Aki önmagával őszinte, könnyebben tud őszinte lenni másokkal is és végső soron az igazság az egyetlen út, amely valóban a békéhez vezet.

“És készítsenek nekem szentélyt, hogy közöttük lakjam” – üzeni Mózessel Izrael fiainak a Seregek Istene, erről, a frigyláda készítéséről beszél a hetiszakasz: TRUMÁ (2Mózes 25:1−27:19) 

Felmerül a kérdés, hogy miért akar Isten otthont a földön, miért nem az égben él tovább, ahová tartozik, miért akar együtt vonulni a pusztában Izrael fiaival az Ég és a Föld alkotója.

Még ennél is meglepőbb, hogy rögtön az első mondatban ajándékot kér Izraeltől Isten, látszatra úgy, mint egy követelőző kisgyerek:

„Szólj Izrael fiaihoz, hogy hozzanak nekem ajándékot; minden embertől, a kit szíve arra ösztönöz, vegyétek el a nekem szánt ajándékot”.

A régi kommentátorok ijedten figyelmeztetnek, hogy ezt nem „úgy” kell érteni, hiszen Istennek nem adhatunk semmit, övé minden a világon, hogyan is lehetne neki ajándékot adnunk, az ajándékkal csak a tiszteletünket fejezzük ki iránta. Pedig nyugodtan lehet úgy érteni, hogy a szentély ajándék, mert Isten még nincsen itthon a földön: senki nincs otthon ott, ahol nem látják szívesen. Hiába az övé, Istené „tulajdonjogi” értelemben a föld, ha nem érzi az otthonának.

Épp úgy otthont akar lelni ő is Izrael népében, ahogy az özvegyeket és az árvákat is be kell fogadnunk.

Röviden szólva, hinni nem, nem csak a templomban, zsinagógában kell. Isten azért rendezi el az árvák és özvegyek ügyét, azért beszél bele, mit együnk és mikor tartsunk pihenőnapot, mert kifejezetten a földi életünk, a mindennapjaink érdeklik.

Ha azt gondoljuk, Istent nem érdekli, pihenünk-e szombaton, mert Istent ennél komolyabb dolgok érdeklik ennél, a Tóra szól, hogy Istent mindenki, egyesével, személyesen, szenvedélyesen érdekli. Mindennel, amit másokkal teszünk, az ő Szentélyét építjük vagy romboljuk le, neki adunk ajándékot, ha a „szívünk arra ösztönöz”. Neki, személyesen neki építünk szentélyt egész nap, ez ezeknek a soroknak az értelme. Hiába, hogy „az ég az Ő trónja és a Föld lábának zsámolya”, ahogy Ézsaiás próféta mondja, csak akkor van otthon a világban, ha elkészítjük a Szentélyét.

A hetiszakasz címe teruma, ajándék, de olyan ajándék, amelyet nem csak átadunk, de fel is emelünk. Az ajándék egy földi tárgy, a frigyláda építésére kell, ahová lejön Isten, de, mint Jákob lajtorjáján, mi is használhatjuk, hogy felfelé haladjunk rajta. Isten földi háza az Istennek adott ajándékainkból épül fel és ezek hozzák el majd a Messiást is.

Aki visszavonul a vezetői felelősségtől, amikor szükség is lenne rá, és alkalmas is volna a feladatra, bűnt követ el, mert elmulasztja megszólítani azt, ami igazán jó mindannyiunkban, a saját legjobb lehetőségeinket. KI TISZÁ (2Mózes 30:11−34:35) 

A bálványimádás éppen úgy feladat, éppen úgy erőfeszítést igényel, mint bármi mást létrehozni ezen a világon. Az aranyborjú elkészítése áldozatokat igénylő munka. A zsidóknak le kell mondaniuk az aranyaikról ahhoz, hogy legyen anyaga a nagy bálványnak, hogy megépülhessen egyáltalán. És adnak, nem sajnálják az értékeiket, kerül, amibe kerül. Valami kézzelfoghatóban és stabilban hinni fontosabb nekik a vagyonnál is, szívesen költenek arra, hogy biztonságban, ál-isteni biztonságban tudhassák magukat a világon. Az aranyborjú megépítése a maga módján áldozatos, csak téves istenkeresés. Úgyhogy egyúttal esély is ez a késztetés,  bármi lehet belőle.

Rabbi Ábá bár Áhá legalábbis erre jut a Jeruzsálemi Talmud Skálim-traktátusában: Képtelenség eligazodni ennek a népnek a természetén, mondja, kérnek tőlük az aranyborjúra és adnak, kérnek tőlük a pusztai Szentélyre, arra is adnak. Mert nem sokkal később éppen úgy adakoznak a pusztai Szentélyre, ahogy, nem sokkal előtte, az Aranyborjúhoz. Az ember vallásos állat sokak, köztük Spiró György frappáns megfogalmazása szerint.

A Mózest vezetőként helyettesítő Áron hajlandó begyűjteni az aranyat az aranyborjúra, elkészíti az eltévedt istenkeresőknek. Ő, a főpapi nemzetség megalapítója, akiből Izrael első főpapja lesz. Úgy tartja számon Áront, joggal, a rabbinikus hagyomány, mint a béke feltételen keresőjét, aki képes beszélni Mózes helyett, aki közvetít az emberek és Mózes között, aki nehezen ért szót az emberekkel általában, rosszul beszél, türelmetlen, ingerlékeny. Ha ott van Mózes, aki képes nemet mondani, „határokat húzni”, ez a szerep nagyon fontos. De ha nem marad más a táborban, csak a feltétlen és mindenre kiterjedő megértés, bármi jóváhagyása, akkor nem marad senki, aki az elkeseredett, magára hagyott tömeg istenkereső késztetéseit segíthesse utat találni a Végtelenhez. Akkor a véges, a kézzelfogható, a biztos, az arany válhat, például, istenné.

Aki mindent megért, aki fél konfliktust vállalni azokkal és/vagy azokért, akiket szeret, nem tud segíteni, mert nem hajlandó vezetni, hiába lenne alkalmas a szerepre, nem vállalja. És ez a passzivitás nem óv meg a vállalni nem kívánt felelősségtől. A zsidók adnának, ha lennének valódi szellemi vezetőik, a Szentélyre is az aranyukból, amennyi csak szükséges, ahogy később látszik. Csak meg kéne szólítani valakinek a bennük lévő legrosszabb lehetőségek helyett a bennük rejlő legjobbat. A lelket, a nesámát, amely Istennel köt össze mindünket, és amely eredendően tiszta. Ezen bukik el Áron vezetői feladatot vállalni még krízishelyzetben sem hajlandó álszerénysége, amely itt még, itt éppen álszerénység csak. Úton van a feladatához.

Ahogy mi is jobbára, akik egyáltalán nem vagyunk, távolról sem, Áronhoz mérhetőek. De feladata mindannyiunknak van ezzel együtt is, hogy kinek közülünk mekkora, az végső soron mindegy, a felelősségünket illetően mindegy. Mindenkinek a magáéval kell elszámolnia.

Az aranyborjú kiöntése után születik meg a pusztai Szentély pénzügyi fedezete és a tervei is, a megtérés ihletéből táplálkozva. VÁJÁKHÉL (2Mózes 35:1–38:20)

Azok adjanak ajándékot az Örökkévalónak, akiket erre késztet a szívük. Abból a szóból, amelyet itt a szívvel kapcsolatban használ a Tóra, lett aztán később, a modern héberben is az önkéntességre, a “társadalmi munkára” használt szó.

Azok, akik adnak, a szív önkéntesei. Nem azért adnak, mert átlátják, hogy bűnt követtek el, nem azért, mert belátják, hogy helyes és méltányos most jóvátételképpen adakozniuk, hanem mert megindul és felemelkedik a szívük, a megtérés önkéntesei ők valójában, akik akkor is megtérnének, ha nem kéne félniük az Istent.

Nem kell adni, csak az ad, akinek a szíve erre hajlik. És adott is mindenki, “a kit a szíve indíta, és a kit lelke hajt vala, ahogy Károli fordítsa mondja”. A Tóra szerint az ilyen megrendülés ihletéből születik “a gyülekezet hajléka”, minden közösség otthona, nem is annyira az épület, mint maga a megindulás közössége válik otthonná és teremt otthont ilyenkor.

Ezért is érthető, hogy a tervezőkről azt mondja a Tóra, bölcsességet adott szívükbe az Örökkévaló. Ismét csak a szívükbe. A szív bölcsessége érzékeli a megtérés érzelmi energiáit, és, mivel bölcs, tudja, hogyan csatornázza be ezeket a jóra-való késztetéseket, mit kezdjen velük, a szív bölcsessége az áradó és formátlan jóakarat megszervezése és megmunkálása, minden közösségi vezető egyik legfontosabb munkája.

A szív önkéntesei és a szív bölcsessége isteni adományának hordozói együtt tudnak szállást adni Istennek a sivatagban.

Mert az ember másokért él: mi segít a szorongáson? – Jó szombatot!

A hetiszakasz az áldozatok technikáinak bemutatását részletezi és kérdés, mire jó ez nekünk, akik nem élünk a Szentélyek korában. Mire jó áldozatot hozni és hogyan kell jól csinálni?

Az áldozatra használt héber szó – korbán – a közelségre utal. Technika, amelynek lényege az, hogy „feláldozunk”, elengedünk valamit, ami túlzottan a földhöz, az anyaghoz köt minket, hogy felemelkedjünk Istenhez. Minden, amit adunk, amit elengedünk, amit nem birtokolni, hanem megosztani szeretnénk, közelebb visz Hozzá és egymáshoz is.

Minden közösség igazi erejét az áldozatkészsége mutatja meg. Az áldozat, ha jó és önkéntes, ha nem burkolt érzelmi zsarolás (mi anyáddal/apáddal mindig mindent megtettünk érted, rád áldoztam a legszebb éveimet stb), akkor a kapcsolódásokat erősít, kölcsönösséget teremt akár a semmiből is.

Az Örökkévalónak megvan mindene, ebben az értelemben nem szorul rá az ajándékainkra, de ezek nem is az „ellátását” szolgálják, hanem a véges lények közeledését a Végtelenhez. Az áldozat nem megold valamit, hanem segít és vigasztal.

A világban zajló tragédiákat nem tudjuk megoldani és érdemben kezelni sem. De valamit tenni mindig van módunk és a segítség – bármilyen kicsi, bármilyen átmeneti is a tragédia irtózatos súlyához képest – a közelség, a kapcsolódás vigaszát mindig megteremti és – mint minden kapcsolódás – lényege szerint mindig kölcsönös. Minket is megnyugtat és megerősít. Az áldozatkészség, a tevékeny szolidaritás valamelyest a mi szorongásainkat is oldja, enyhíti a tehetetlenség érzésének bénultságát is.

 

 

 

TÁZRIÁ (3Mózes 12:1–13:59) és MECORÁ (3Mózes 14:1–15:33)
A vérből születő élet: a menstruáció megszentelése és a Tóra

A rituális fürdő az újjászületés helyszíne – különösen az élet továbbadóinak, a nőknek. Az anyák megtisztulási periódusának misztikumáról úgy beszél a Tóra, mintha ma tenné, mai kérdéseinkre felel, a nők én-idejéről, a testi szerelem intimitásáról, a szülés utáni depresszióról, élet és halál körforgásáról néhány talányos sorban, amelyeket eljött az idő megértenünk.
A legelső sorokból arról értesülünk a hetiszakaszban, hogy a szülő nők hét napig tisztátalanok, ha fiút, tizennégy napig, ha lányt szültek. Mi értelme ennek a rendelkezésnek, mi volna az életadásban tisztátalan, és ha már így van, akkor végképp nem érthető, mi indokolja a különbséget.
A rabbik részben ebből a hetiszakaszból vezetik le a rituális fürdő, a mikve intézményét, azt, hogy a nők időről-időre elmerüljenek benne. A mikve tulajdonképpen a születés tapasztalatának, a magzatvíz biztonságának átmeneti újraélése, belemenni és kijönni újra kapcsolódás; a nőknek, akik életet adnak, saját születésükhöz, újjászületési rituálé: vagy egyszeri, mint azoknál a nőknél és férfiaknál, akik betérnek zsidónak, új emberré lesznek, vagy az élettörténet fordulópontjaihoz, az életen belüli újjszületésekhez kötődik, mint a házasságkötés előtti merülés, vagy a termékenység biológiai ciklusaihoz, mint a menstruációk utáni mikve havi rendszerességű, megerősítő újjászületése.
A teremtés maga is vízben fogant, a kezdetén az Örökkévaló szelleme lebegett a vizek felett, a születés és a rituális újjászületés ezt ismétli, a teremtést.
A mikve nem csak személyes újjászületés, de a kozmikus teremtés megismétlése is azoknak, akik folytathatják, akik szülhetnek. A mikve esély a múlt újraélésére, esély rá, hogy elnyugodjon bennünk hullámverése.
Jó, legyen. De akkor is miért „tisztátalan”, aki szül és miért tisztátalan kétszer annyi időre, ha lánya születik?
Az életadás, nemhogy a távoli, ókori keleten, a héber Biblia születésének idején, de még az aránylag közeli múltban is halálos veszély volt az anyára nézve és a gyerekre nézve is, az ősanyák talán legvonzóbbika, Ráhel Benjámin születésekor halt meg. A születés a halál közelében zajlik, véres és fájdalmas folyamat. Másfelől az édesanyából eltávozik a kettős élet, újra egyetlen élet, a magáé, lakik benne a szülés után, immár nem az „élet fája”, hanem gondozó, ha a szimbiózis nem is múlik el még viszonylag sokáig. Harmadrészt, aki megszületik, belép élet és halál körforgásának ciklusába. „Ki születik, az halálra küldetik a napvilágra és a sírban szendereg”, írja Vörösmarty Mihály hangján a keresztény hagyományt részben a zsidó vallás belátásainak visszakapcsolása révén elmélyíteni remélő Borbély Szilárd. A nők örökítik tovább az életet és vele a halált mindannyiunk számára. Aki lányt szül, arra mindez, az élet végső belátásai kétszeresen is vonatkoznak.
Vannak, akik szerint az elkülönülés, az érintés tilalma a házasfelek között a menstruációs ciklus idején sértő és érzéketlen a nőkkel szemben, a házastársak közötti intimitás átmeneti felszámolása a nők „tisztátalanságának” idejére. Megint mások női „énidőként” fogják fel, az érinthetetlen magány időzónájaként, amikor a nők csak önmagukéi, tudnak kizárólag önmagukkal törődni.
Van, aki úgy véli, játéknak is tekinthető az intimitás fokozására, átmeneti önmegtartóztatás és vágykeltés, a kapcsolati rutinok megtörése, amely megtanít minden hónapban újra egymásba szeretni szerencsés párokat.
A zsidó életmód-előírások, ha jól csináljuk őket, nem a szentséget laposítják rutinná, hanem a rutint szentelik meg újra és újra.

Jó szombatot!
Gyuri

„Társadnak fogsz hívni és nem uradnak”

– kink nekünk az Örökkévaló?

A világ megváltása, Izrael és az Örökkévaló végső egyesülése akkor jön el, amikor megtanuljuk társunknak hívni Őt és egymást is, nem pedig „uramnak”.

A Tóra most kezdődő negyedik könyve, amelynek héber címe Bámidbár, „a sivatagban”, akárcsak az első, a mostani hetiszakaszáé, azt a váratlanul hosszúra nyúlt időt meséli el, amelyet Izráel népe a sivatagban tölt. Távol a rabszolgaságtól, amelyet utált, de értett és távol, egyre távolabb otthonától, a megígért földtől. Itt, a sivatagban kell megtanulnia és megtanulnunk az Örökkévalót társunknak és nem urunknak nevezni Hósea próféta szerint, az ő könyvéből választottak a rabbik prófétai olvasmányt a mostani hetiszakaszhoz.

A próféta az Örökkévaló Izrael iránti reménytelen szerelméről mesél, aki nem szereti őt viszont már. Nem úgy, mint szerelmük hajnalán, a sivatagban. De eljön az idő a jövendölés szerint, amikor újra egymásra találnak majd „és akkor, azon a napon társadnak nevezel majd, nem uradnak” (Hósea 2, 17). Tehát legfőképpen azzal vagyunk hűtlenek a Jóistennek, ha urunknak nevezzük őt, ahogy a magyar nyelv is használta a férjre az „uram” kifejezést. A szó, az uram héberül „bááli”. Ez az egyik legfőbb bibliai bálvány-istenség neve. Férj, úr, birtokos. Az ő neve maga a bálványimádás, egy apajogú társadalom uralmi fantáziáinak kivetülése a végtelenbe, az egyes számú alfahím, pater familias, aki megtermékenyíti a földet az eső révén és eltart minket általa, akinek, amíg az ő kenyerét esszük, engedelmeskedni tartozunk mind. Az uralmáért cserébe biztonságot kínál. Eszköznek tekinti minket, uralma eszközének és mi is eszköznek tekintjük őt, akitől legalább a betevő falatot reméljük. Aki megvéd minket, szörnyű áron, a sivatag bizonytalanságától.

Aki hisz ugyan az egyetlen Istenben, de így tekint rá, Hósea szerint bálványimádó, így olvassa a prófétát a nagy Tóra-értelmező, Nehama Leibowitz a próféták hitéről szóló Martin Bubert idézve.

Aki képes megszólítani, nem Az-ként, hanem Te-ként kezelni Istent, aki képes az uralom és a tulajdonlás rémséges biztonságából átlépni a kapcsolatok boldog kockázatosságba, az tudja társamnak és nem uramnak hívni és tekinteni minden partnerét, végső soron Őt is. Az tér vissza az üres és tiszta sivatagba, ahol még nem állt semmi Isten és a népe között: Azután adom vissza szőlőjét, és az Ákór völgyét a reménység kapujává teszem. Ott majd úgy felel nekem, mint ifjúsága idején, mint akkor, amikor kijött Egyiptom földjéről.

A megváltásban tér majd vissza Izráel és az egész világ fiatalsága, a „fiatal szerelem”, ahogy Rási mondja Hóseát kommentálva. És – a középkori zsidó filozófus, Száádjá gáon szerint Izrael nyomában a népek is elfelejtik majd a Baálok nevét mind. Nem lesznek urak többé, csak társak.

Legyen így minél előbb, még a mi napjainkban.

Jó szombatot,

Gyuri

 

Pinhász és Illés: a béke csendje

Az Örökkévaló iránti szeretetet nem a türelmetlenség, a fanatizmus, hanem a csend és a béke tanúsítja. A hetiszakasz névadója, Pinhász ledöf egy erkölcstelenkedő párt, Isten a béke szövetségével jutalmazza. Látszólag. Pinhász Józsué könyvében is feltűnik aztán, ahol közvetít az Izraelben élő és a határokon kívül élő törzsek, elkötelezett cionisták és diaszpórazsidók között. Mindenkit megért, senkire nem akarja rákényszeríteni az egyedül igaz álláspontot. Ő, aki Isten nevében fellépve gyilkolt fiatalon. A béke szövetsége, amelyet a Jóisten kötött vele, nem jutalom volt, hanem feladat. Megbízatás érésre, jobb emberré válásra. Szelídségre, bölcsességre, empátiára. Mert Isten nem híve a magabiztos kíméletlenségnek, híveit békére neveli és kölcsönös megértésre. A hagyomány azonosítja Pinhászt Illés prófétával, aki kíméletlenül számolt le a Baál híveivel. És amikor menekülnie kellett, a magányban egy vékony kis hangban hallotta meg Isten szólítását. Nem a föld rengésében, a felhőszakadásban, a csendben, a suttogásban. Azt tanulta ő is, amit Pinhász. És az ő feladata lesz, hogy még a megváltás előtt az atyák szíveit gyermekeik, a gyerekek szívét a szülők felé fordítsa. Hogy békítse ki egymással a nemzedékeket. A zsidókat és a nem zsidókat. Erre hív fel a hetiszakasz, az Isten nevében folytatott harc helyett a békére, szelídségre. Ez a viszálykodó magyar zsidó közösségek előtt álló legnagyobb kihívás, házon belül és kívül. Tudnak-e Isten szeretetét tanúsítva egymással megértőek lenni. Ahogy mindannyiunknak meg kell kötnünk önmagunkkal és másokkal a béke szövetségét. Jó szombatot

Nem lehetünk mindig együtt: