ֶךְ־לְךָ֛
Brésit – Mózes I. könyve: Leh-Lehá 12,1–17,27
Ábrahám, Sára és Isten: a nők szövetsége
Meglepő módon éppen a körülmetélés parancsánál teszi egyértelművé Isten, hogy nemcsak az ősapákkal köt szövetséget, hanem az ősanyákkal is. És erre fontos közösségi szertartásokkal emlékeztetni magunkat.
A Leh lehá hetiszakasz végén olvassuk a körülmetélésre vonatkozó parancsot, hogy a szövetség jele legyen beleírva a fiúgyermekek testébe, az élet továbbadásának szervébe belevágva. Ez jelképezi, mennyire erős és eltéphetetlen. A kérdés az, hogy a nők számára miért nincs út, szertartás, hagyomány, amely bevezeti őket ebbe a szövetségbe, amelyet Sárával éppen annyira kötött az Örökkévaló, mint Ábrahámmal.
A szövetség kölcsönös. Isten ígéretet tesz, hogy nem hagyja el szövetségeseit a legutolsó nemzedékig, hogy néppé teszi majd őket, Ábrahámot népek atyjává, ők pedig emlékeznek és emlékeztetnek a szövetségre minden születő nemzedékben a körülmetéléssel.
Minden valódi kapcsolat átformál minket, aki szövetséget köt a föld és az ég teremtőjével, végképp nem ugyanaz az ember többé.
Ábrahám, akit eddig Ábrámnak nevezett a szöveg, most kapja meg azt a nevét, amelyen ismerjük, amely mindazok atyjává teszi, akik belépnek Ábrahám szövetségébe. Akik szövetséget kötnek a Seregek Urával.
És rögtön azután, hogy a körülmetélés témájával végzett, Isten Sáráról kezd beszélni és neki is ígéretet tesz, őt is beemeli Ábrahám mellé a szövetségébe, az ő neve is megváltozik, Szárájból Sára lesz. Ahogy Rási tanítja, nem Száráj, vagyis az én vezetőm többé, hanem Szárá, mások, mindenki vezetője, hiszen benne lel majd áldást, benne is áldást lel majd a föld minden népe, ahogy Ábrahámban és közös utódaikban.
Mindkét névben szerepelni fog ezentúl a héber ABC-nek az a betűje, a hé, amely kétszer is előfordul az Örökkévaló négybetűs „tulajdonnevében”, a ki nem mondható Nevében, nyomatékosítja a zsidó hagyomány. Mindketten kaptak egy részt Isten lényegéből, mindketten és egyformán.
Sokan, még az olyan megengedő rabbik is, mint a nagyszerű David Golinkin, azt mondják, hogy a Főima, az Ámidá első áldásába azért sem lehet belefoglalni Ábrahámé mellé Sára nevét, mert nem vele kötött szövetséget az Örökkévaló. Pedig de, vele is éppen úgy, ott áll feketén-fehéren a szövegben. A Tóra maga, mint olyan sokszor, sokkal feministább, mint az értelmezés hagyományának főárama volt hosszú időn keresztül.
A rabbinikus hagyomány is úgy véli másfelől, hogy a nők részei ennek a szövetségnek, annyira, hogy már eleve, minden beavatkozás nélkül is, minden rituálé nélkül benne vannak, beleszületnek. Legyen, fogadjuk el, hogy Isten már semmit nem vár tőlük, tőlük nincs szüksége jelekre. Nekünk azonban, akik szeretünk minden életeseményt ritualizálni, egészen az óvodai ballagásig menően, akik annál jobban vágyunk az átmeneti rítusokra, minél kevésbé kínálja ezeket fel nekünk a világ varázstalanodása, nagyon fontos, hogy a lánygyermekeknek legyen szertartása, amelynek keretei között ünnepélyesen csatlakozhatnak Ábrahám – és Sára – szövetségéhez az Örökkévalóval.
Ezért, mert az ember rituális lény, mindegyikünk az, kell bátorítani a lány újszülötteket a közösség tagjává fogadó, ünnepélyes brit bátokat, azt, hogy legyen komoly, valódi, ugyanolyan intellektuális kihívással és elismeréssel járó szertartás a nők és a férfiak felnőtté avatása, bát és bár micvája és így tovább. Ez elmélyíti, még komolyabbá teszi a hagyományhoz és a Tórához és Istenhez fűződő viszonyunkat.
Jó szombatot,
Gyuri
A hetiszakaszt elolvashatod:
