נָשֹׂ֗א

Bámidbár – Mózes IV. könyve: Nászó 4,21–7,89

Az eltakart szemű áldás: milyen a felszabadult hála? 

Önzetlenül segíteni nagyon nehéz, mert aki képes segíteni, fölényben van, óhatatlanul, azzal szemben, aki éppen segítségre szorul, de a hálának nem múltja kell legyen, hanem jövője.
Nem annak tartozunk vele, aki lehetővé tette, hogy „visszaadjuk”, nem vissza kell adnunk, hanem előre.
A Nászó hetiszakaszában, a héten kell elolvasnunk a Tórában a kohanita áldást, azt az áldást, amelyet maga az Örökkévaló tanított meg a kohanitáknak, Izrael papságának, hogy megáldják vele a népet: áldjon meg az Örökkévaló és őrizzen meg, ragyogtassa Rád arcának fényességét és teremtsen számodra békét. Vigyázzon Rád, éreztesse Veled jelenlétét és találjál óvó tekintetének fényében nyugalmat. Ezzel a pár sorral áldjuk meg pénteken este a gyerekeinket, így bocsátjuk őket az ismeretlen jövőbe, oldani próbálva a saját szorongásainkat is.
Amikor a kohaniták mondják el ezt az áldást az ünnepek kiegészítő imái alatt, befedik fejüket az imasállal, nem is látják azokat, akikhez szólnak, akikre áldást kérnek, ahogy a közösség tagjai sem néznek rájuk ilyenkor. Akik érezték már valamiféle megfoghatatlan jelenlét intenzitását bárhol, bármikor életük során, tudják, miért. Hagyják a jelenlévők, hogy ez az intenzitás belülről átjárja őket. Másfelől az, aki áldást oszt, kitüntetett helyzetben van, a papi arisztokrácia része, az áldás „edénye”. Olyan segítő, akinek figyelnie kell rá, hogy ne ő legyen az esemény középpontjában, hogy ne az ő személyre, hanem az Örökkévalóra irányuljon az áhítat. Aki segít, ne figyelje, kinek segít, hogy ne érvényesítse, akár öntudatlanul, a fölényét, aki elfogadja a segítséget, ne nézze, kitől kapta, hogy ne verje bilincsbe a rossz hála késztetése, a szégyen. A legfelszabadítóbb segítséget éppen abban segít, hogy megszüntesse a kiszolgáltatottságot és a segítő fölényét, a jó segítő legnagyobb sikere, ha feleslegessé válik, ha nem lesz rá többé szükség. Vagyis időről-időre mind rászorulunk a segítségre és erős közösségekben nem sokat számít, éppen ki ad és ki kap. Ezért is takarják el az arcukat a kohének, ezért csukják be a szemüket azok, akik az áldást kapják. Mert a hála tulajdonképpeni iránya nem a „visszaadás” kell legyen, hanem az előre adás. Ha felnővünk, a partnerei leszünk a szüleinknek, tanárainknak, egykori „mestereinknek”, áldásuk felszabadít és enged szülővé, tanítóvá, „mesterré” válni, és akkor azt, amit kaptunk, nem visszaadjuk, hanem előre, tovább.

Áldjon meg Benneteket az Örökkévaló és őrizzen meg,
Ragyogtassa Rátok arcának fényességét
És teremtsen számotokra Békét.
 
Jó szombatot,
Gyuri

A hetiszakaszt elolvashatod:

👉🏻Héberül

👉🏻Magyarul