ַאֲזִ֥ינוּ
Devárim – Mózes V. könyve: Háázinu 32,1–32,52
A zsidó év drámája és az emberi élet ritmusa
Abban a minden magyar számára meghitt versben, amelyet mind el kell olvassunk az életünk legelején, kisiskolásként, a méltán leghíresebb magyar költő beszél a világ legegyszerűbb, legfeltűnőbb tapasztalatáról: ősz van. „Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig énnekem” – írja meglepő bizalmassággal és a tőle megszokott keresetlenséggel.
„Tudja isten, hogy mi okból. Szeretem? de szeretem” – folytatja, és valóban. Nem világos, miért szeretjük az őszt, miért hatnak meg minket az elmúlás, őszintébben szólva a pusztulás képei. Miért szeretjük, egy másik nagy magyar költőt, Ady Endrét idézve, a tűnő szerelmet, a véget, a búcsút, a halált? Valóban ernyedt halálvágy, dekadencia volna ez az érzés, amely egyidős, alighanem, az évszakok váltakozásával, legalábbis amióta mi, emberek figyeljük a mozgásukat? Mind szeretjük az őszt, megindít mindőnket, miközben a legtöbben félünk a haláltól. Petőfi Sándor látszólagos egyszerűsége újra komoly mélységekig hatol.
Aki megérti, miért érzünk ünnepi megilletődöttséget az elsárgult lombok avarjában járva, miért találjuk „szépnek” és miért „szeretjük” csendes méltóságát, az nem csak azt érti meg, miért tartjuk a zsidó naptár nagyünnepeit ősz elején, hanem azt is, mik ezek a nagyünnepek egyáltalán. Az évszakok ciklusa arra figyelmeztet bennünket, hogy minden meghal, ami él és minden, ami ténylegesen él, feltámad minden pillanatban. És arra is, hogy az élet a lezárás és megújulás, a fájdalom és újjászületés ismétlődésének körjátéka, amelyben a szereplők ugyan évről-évre, nemzedékről nemzedékre változnak, de maga a körjáték – ahogy a Prédikátor Salamon tanítja – örök. A Teremtéstől a Megváltásig tart.
Ezek a napok, a beköszönő új év és a megtérés most kezdődő tíz napját követő Jom Kippur, nem gyásznapok, hanem a külső pusztulás, az időmúlás átélésének, és így a belső újjászületésnek az ideje, az élet végességének, egyszeri kivételességének ünnepnapjai. A természet mozgása, ha nem bolygatják, rendezett, a halandóságát ismerő ember viszont maga kell megtalálja az értelmet az életében. Az szereti igazán a tűnő szerelmet, aki megélte. Az tudja elengedni élete minden korszakát, aki beteljesítette, élettörténetébe integrálta őket. Az őszi ünnepek célja felkészülni a halálra a folytonos feltámadással, amikor az életünk új és új szakaszába lép, otthont építeni az örök átmenet minden újabb fázisában. A megtérésnek a zsidó hagyomány szerint mindig fennálló reménye ennek az újjászületésnek az állandó szükségességét is jelenti. Aki megtér, megváltozik, időről-időre, évről évre, életszakaszról életszakaszra képes újjászületni. Ezért van az, hogy a hagyomány valójában a rutin ellentéte, az újjászületés „menetrendje”, és a dolgok megkülönböztetése, tagolása. Tehát a hagyomány a szabadság letéteményese az ősz és a nagyünnepek magányáról beszél nekünk. Arról, hogy egyszerre lenni szabadnak és halandónak, folytonos döntést jelent, és minden pillanat egyszeri és jóvátehetetlen.
Beszélnünk kell még ilyenkor arról is – mert ilyenkor, az őszi ünnep idején kiélesednek a belső ellentmondások – hogy egyszerre vagyunk jóvátehetetlenül magányos és jóvátehetetlenül közösségre utalt, közösségi lények.
Amikor megállapítjuk, mennyit nőtt az, aki tegnap még kisgyerek volt, milyen okos és sikeres nagylány és nagyfiú lett a tegnapi éretlen kamasz, a saját öregedésüket látjuk meg hirtelen mások arcában. De rögtön vigaszt is találunk rá: ők jönnek majd utánunk, ismerős arcok, akiket láttunk felnövekedni, belakni a világot, amelyet majd rájuk hagyunk és rajtuk keresztül kicsit még majd mi is otthon leszünk benne. Ezért annyira meghökkentő és örömteli, nehéz és vigasztaló az a sületlen megállapítás, hogy nézd már, milyen nagy lett a kis X.Y. Nagyobb bölcsesség ez, mint amilyennek tűnik. A halandóság legerősebb vigasza mégis az, hogy van közünk egymáshoz.
Ezért ne féljünk az újtól, mert az jót hozhat nekünk, talán abban van az utolsó remény, hisz „létünk ingoványra épül, mely a sötét mélybe húz, de ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény” – énekli Máté Péter, kissé sziruposan, de meglepően pontosan foglalva össze az őszi ünnepek üzenetét.
Az 5784-es év is idegen, félelmetes helynek mutatta a világot. Szó szerint magunkra hagyott minket. Sokan olvassuk riadtan a híreket, mint minden évben újra, és lehet, hogy egyre inkább. Sokan temettük el a szüleinket – én az apámat –, aki gyerekkoromban minden nagyünnep estéjén elmondta a zsinagógában, hogy ez az utolsó alkalom, hogy itt van. Jövőre már nem lesz velünk. Ez is eljött, ez is eljön végül szabályosan, a dolgok kívánatos rendje szerint alakuló élettörténetekben. Sokan találtunk egymásra, miközben a világ lassan elromlott körülöttünk. Voltak, akik hosszú kapcsolatoktól vettek búcsút. Sok fájdalom volt és sok öröm, mint minden évben. A világ, ahogy szokott, forgott tovább keserű levében. És ez az év újra éppen a mi életünkből telt el. A világról, amely a hagyomány szerint ezen a napon teremtetett, nem lehet egyebet mondani. Imádkozzunk, hogy Izráel közössége és az emberiség valahogy túlélje a XXI. századot, ahogy túlélte az előzőket is. Legyünk megbocsátók, nevessük ki és vegyük is komolyan önmagunkat és a világot.
Ezen a napon teremtetett a világ és Pásztora ezen a napon fogja megítélni, szigorral és kegyelemmel. Ha jól csináljuk, akkor mi magunk szigorúak leszünk magunkkal, hogy Ő már könnyen lehessen kegyelmes: az Ég kapu nyitva állnak ilyenkor, a megtérés és újjászületés napjaiban. A zsidó év örök drámája aktuális tetőpontjára érkezett. Az Ég sarkig kitárt. Nyitva álló kapuinak bezárulása Jom Kippur napja után példaként kell szolgáljon számunkra a bölcs, nyugodt és megbocsátó szeretet gyakorlására, Isten korlátlan elfogadásának mintájaként. Ti, akik most itt vagytok / Önök, akik most itt vannak jó, ha tudjátok / ha tudják, hogy a közösség, a Bálint ház kapui egész évben nyitva állnak előttetek. A csend, a feltöltődés, az újjászületés minden szombaton várja Önöket / vár Benneteket. Mindenki, minden személy és család lehetséges otthonaként.
A Talmud szerint (ros háSáná traktátus11a) az Örökkévaló Ros háSáná napján emlékezett meg Sáráról, Ráhelről és Hannáról, akik gyermekért könyörögtek Hozzá. A megtérés napjai idején fogant meg Izsák és Sámuel próféta. Ezért olvassuk fel Ros háSáná napján a Tórából Sára és Izsák, a prófétai könyvekből Hanna és Sámuel történetét. Ezért vannak most körülöttünk a gyerekeink. Ez az időszak a külső világ, a természet elalvásának és az ezt szemlélő ember megújulásának ideje. A reggeli ima szavai szerint a lélek, amelyet Isten helyezett belénk, tiszta. Aki megtér, valódi önmagához tér meg ismét. Itt van az ősz, itt van újra. Boldog lelki megújulást, boldog hazatalálást mindenkinek.
Jó szombatot,
Gyuri
A hetiszakaszt elolvashatod:
